A régvolt emberi világ olykor hiányos, szakadozott emlékei a plakátok, közös múltunk kopottas falragaszai, régről jövő, cseppet sem aktuális üzenetekkel. A plakát időutazást jelent: utazást a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen érkezik, mint ahogyan nagyanyáink, s nagyapáink idejében. Magunk elé képzelhetjük az Úri uccába beforduló omnibuszt, a cilinderes férfiakat és kalapos-napernyős-csipkeruhás hölgyeket, ahogyan tipegve igyekeznek a Királyi Palota felé, a Szent György tér irányába, a siklóhoz. Megelevenedik a mainál jóval díszesebb budavári utcácskák konflisokkal tűzdelt képe és már-már hallatszik a Halászbástyából a várost szemlélő, lenyűgözött külföldiek, látványtól elaléló moraja. Itt járnak körülöttünk ugyanazok a régimódi emberek, pedig csak ránézünk egy plakátra és becsukjuk a szemünk.
Ha az ember nem is vonzódik, illetve kapcsolódik különösebben a transzcendens világhoz, feltehetően ez a hely és a Filozófiai kert című szoborkompozíció akkor is elgondolkodtatja, hogy miért születtünk meg és végtére is miért vagyunk a világon.
A képzőművészet és a bor jó párost alkot: mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Magyar Nemzeti Galériában idén júliusban már tizenkettedik alkalommal rendezik meg a Borszerda esteket, amelyek során minden szerdán más és más borászat képviselteti magát Magyarország legváltozatosabb régióiból. A múzeum alighanem legnépszerűbb nyári eseménysorozata idén is változatos, rendhagyó esti programokkal várja a kultúra és a finom italok rajongóit.
Megpróbálhatnánk körülírni, milyen hangulatos egy nyári estén vagy naplementében andalogni a Budavári Palotanegyedben, de nem igazán lehet. Beszéljenek inkább a képek!
Budának van egy (részben) láthatatlan patakja, amelynek sokan talán a létezéséről sem tudnak. Nem így volt ez a 19. század második felében, amikor az Ördög-árok még fedetlenül folyt el a Vár nyugati lábánál, keresztül az akkor még beépített Tabánon, a Rácvároson. Cikkünkben friss fotókkal és archív képekkel illusztrálva mutatjuk be a Nagykovácsi-medencében eredő, majd a Dunához a Döbrentei térnél becsatlakozó 20 kilométeres patakot.
A Várból, egészen pontosan az Esztergomi rondelláról letekintve lettünk figyelmesek a tetején szobrokkal díszített épületre. Aztán lementünk, és jobban szemügyre vettük, végül utána is jártunk az Attila út 133-nak.
A Budai Vár idősebb lakói még ma is őrzik emlékezetét, annak a különlegesen bátor és nagyszerű festőnőnek, aki az ötvenes években a romjaival magára hagyott Várhegy vadvirágos lankáin gyűjtötte a Mátyás-templom oltárának díszeiül szánt csokrokat. Akkoriban ez bátorságnak számított.