80 éves Koltai Róbert, aki így szavalta Márai Sándor egyik legszebb versét
A Jászai Mari-díjas magyar színművész, filmrendező 1943. december 16-án született Budapesten.
Az „illetékes elvtárs” gyermekkorát Dunaújvárosban - az egykori Sztálinvárosban - töltötte, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett színész szakon. Első sikereit a kaposvári Csiky Gergely Színház színészeként érte el, majd Pécset, Veszprémben, illetve a fővárosban is több évig játszott. Országos ismertségre elsősorban a rádiókabarék, illetve filmszerepei által tett szert. Leghíresebb filmje a saját rendezésű Sose halunk meg című alkotás film volt, amelyben ő maga alakította a válfaárus Gyuszi bácsi főszerepét is. Az Oscar-díjra jelölt film főcímdala, a Nagy utazás – Dés László és Bereményi Géza, Presser Gábor előadásában – az egyik legtöbbet játszott magyar filmzene. Alábbiakban ezt is meghallgathatják, de mi mégis egy az I. kerülethez kötődő szereplését ajánljuk elsőként, a Mikó utca egykori lakójának, Márai Sándornak (1900-1989) a Halotti beszéd című versét ugyanis nála szebben még nem szavalta el senki. Nézzék csak!
A filmzene klipje pedig itt látható:
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."