„Van benne cukor, ökörnyál, mézszínű napsütés, halálszag, ittas életérzés, hümmögő bölcsesség...” - így írt Márai a szeptemberről

Márai Sándor (1900-1989) őszi irományai honnan is származhatnának, mint a Négy évszak című kötetből, amely 1938-ban jelent meg, s ami valamelyest az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. A prózai epigrammákat, sztoikus bölcsességeket, lakonikus gondolatokat csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a költői igényességgel, de rím nélkül, de abszolút hallással megkomponált dallammondatokat. De olvassák csak, ha már négy, akkor az alábbi négy idézetet, s látni, érezni, s ízlelni fogják: ez bizony a szeptember!

Óvatosan szétnyitom ezt a szeptembert, s találok benne ökörnyálat, színházi bemutatókat, pletykát, sűrű, édes, mézízű napsütést, dáliákat, melyek, szikráznak és villognak rőt, vörös, zöld és sárga színekkel, mint a rakéták és forgó napok egy népünnepélyen, egy kevés bölcsességet, hogy mindennek valami értelme is van, csodálkozást, hogy miért volt hát az egész, ha ez a vége, csengő szőlőt, kristályszínű körtét, a délutánok nemes fénytörését, az erdő rozsdáját és a ködöt, mely este hat felé mindet befed. Mindez meglep és meghat, mint egy szeretetcsomag.

"Ezek a napok, melyeknek nincs nevük és címük a naptárban, s mégis érezzük, hogy piros betűsek: a búcsú napjai, mikor észrevesszük, hogy megszabadultunk valamitől, egy állapottól, életszakasztól, mely zavaros volt és veszedelmes, terhes és nyűgös, s most egyszerre vége, s valami más kezdődik helyében, az élet új változata, amely talán jobb lesz.

Az ökörnyállal kezdődik, a mustszagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirupszínű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az emberélettel és halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, mustszagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon.

A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom. (…)"

Az ember lassan otthonos lesz a világban. Igen, ez a szeptember. Ízlelem, mint a szakértő az újbort és mustot, nyelvcsettintve és komolyan. Már meg tudom különböztetni az egyes szeptemberek fajsúlyát, hőfokát, ízét és illatát. Igen, az idei elég tűrhető szeptember. Van benne cukor, ökörnyál, mézszínű napsütés, halálszag, ittas életérzés, hümmögő bölcsesség. Elég jó szeptember ez. Megjelölöm krétával, s várom, mi forr ki erjedő mámorából tavaszra?

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

‍

‍