Lola, avagy a nő az író mellett és mögött

Ez a cikk most Márai féleségének, Matzner Ilonának, alias Lolának az emléke előtt adózik. Metzner Ilona anyai nagyapja, a Zemplén megyei Szacsúr faluban született Moskovics Jakab (1838-1902) volt, aki tehetségével 34 éven keresztül a felvidéki Kassa városának köztiszteletben álló tiszti főorvosa, illetve a közkórház igazgató főorvosa, valamint több felvidéki szabadkőműves páholy vezetője volt.

„Lehullott fejünk koronája“- nincs többé, amivel ékeskedjünk. Fájdalmunk első legszentebb órájában még magunk se tudjuk felfogni a bennünket ért rettentő csapás egész nagyságát. Tudtul adjuk mindenkinek, hogy a legjobb férj és apa, a legszeretőbb rokon, a legáldozatkészebb barát, az egyedül hivatásának élő orvos, dr. Moskovics Jakab Kassa szab. kir. város tiszti főorvosa és a kassai izraelita anyahitközség elnöke nincs többé. Meghalt 1902. november 3-án reggel 1 17órakor, áldásos életének 64., boldog házasságának 30. évében. Földi maradványai f. hó 5-én, szerdán délután 2 órakor fognak lakásából (Rózsa-utca 5. sz.) az izr. temetőbe örök nyugalomra kísértetni.

- idézte Juhász Gyula (1883-1937) versét a család búcsúját a Felsőmagyarország, 1902. november 5-én megjelent lapszáma. De az Egyenlőség születésének centenáriumát ünneplő, s emlékét megidéző cikke még három évtized elmúltával is ekképpen méltatja:

Hatalmas szellem volt, hatalmas agyvelő, impozáns, erőt sugárzó megjelenés, a lélek ereje áradt mélyen látó, acélos kék szemeiből. Humanista volt a javából, filantróp, tudós, orvos, közéleti férfiú, Kassa társadalmában tekintély és tettekkel tényező. (…) Alapítója volt a kassai közkórháznak, a járványbaraknak, a tűzoltó egyesületnek és számos intézménynek. Áldott emlékű felesége (Korn Mária 1854-1921- szerk.) követte példáját a Fröbel-kert, a népkonyha megteremtésével, boldogult leánya nevét a zsidó árvaház viseli homlokán. Apja példáját híven követő fia érdemét az új templom márványtáblája hirdeti. Fia megmentette a kassai zsidó iskola magyar jellegét, éveken át állott ellen idegen nyelvű párhuzamos osztályok felállításának. Fia és leánya megszenvedtek magyar hűségükért, de válságos órákban erőt adott nekik a tudat, hogy mint zsidó hitükben erős, rendületlen hűségű gyermekei a magyar hazának

Lánya, Moskovics Irén (1879-1934) és Matzner Sámuel (1868-1944) vagyis Lola szüleinek házasságának anyakönyvi bejegyzéséről 1898. szeptember 7-én számol be a Pannónia nevű lap.

‍

Lola édesapja ugyan katonaként kezdte pályafutását, s 1894-ben már főhadnagyi rangban szolgált 6. hadtest tüzéregységénél, de az esküvő után úgy döntött, hogy otthagyja a katonaságot és inkább a kereskedelem felé fordul, így elsősorban nyomdai szolgáltatásokkal, lap- és könyvkiadással foglalkozott, többek között ő adta ki a Felsőmagyarország című lapot. A Matzner-lányok Ilona és Jacqueline, vagy ahogyan hívták őket, Lola és Zsazsa mellé 1902-ben megszületett István, vagyis Pubi, aki azonban 1916-ban egy tátrai hegymászás közben a mélybe zuhant és fiatal kamaszként életét vesztette.

‍

Matzner Sámuel és neje Moskovics Irén a saját és leányaik Lola és Jacqueline, valamint nagyanyjuk özv. dr. Moskovics Jakabné nevében a fájdalomtól teljesen megtörve tudatják, hogy egyetlen imádott fiuk, testvérük, illetve unikánk a kassai premontrei főgimnázium VI. osztályának tanulója nagy reményekre jogosító életének 15-ik évében, a sors kifürkészhetetlen akarata szerint a Tátrában baleset következtében váratlanul elhunyt. Felejthetetlen, drága gyermekünk földi porait július hó 27-én d. e. 10 órakor a kassai köztemetőben örök nyugalomra helyeztük.

Ez a családi tragédia rányomta bélyegét az egész későbbi életükre. Édesanyjukon talán a pszichoszomatikus okok miatt elhatalmasodott a betegség, folyamatos orvosi, illetve szanatóriumi kezelésre szorult.

De térjünk vissza a fiatal Lolához! Az első fellelhető bejegyzést a már megszületett Matzner Ilonáról a kassai Evangélikus Polgári Fiú és Leányiskola 1905-ös évkönyvében találjuk, ahol az I. leányosztály tagjai között sorolják föl - a kor szokásainak megfelelően - felekezeti hovatartozásával, illetve a születési hely megjelölésével:

Matzner Ilona, izr. Kassa.

A gazdag és befolyásos kassai zsidó családban felnővő Lola nőmintái felvilágosult, a társadalmi felelősségvállalás terén elkötelezett felmenők voltak, akik a helyi jótékonykodás zászlóvivőiként, illetve a kassai nőegyletben is komoly társadalmi munkát végezve élték - anyaként és feleségként -dolgos hétköznapjaikat. A lány a felső leánygimnáziumban végzett, s noha ezután nem végezte el a jogot, ahogy tette az testvére, Zsazsa, de egész életében a közélet iránt érdeklődő, művelt nő maradt.

‍

Noha mind Lola, mind Márai szülővárosa Kassa volt, azonban mégsem itt, hanem Berlinben találkoztak 1922-ben. Lolát egy újságíró szerelme, pontosabban a család üldözte Berlinig, akik átmeneti száműzetésével egy felelőtlen és rangon alulinak titulált szerelmi kalandtól akarták megóvni a fiatal lányt, aki számára a család ki is szemelte egy „hozzávaló” gazdag ügyvéd fiát. A Tanácsköztársaság alatt megjelent írásai, publikációi miatt ideiglenes emigrációba kényszerült Márai lett volna a szétszakított szerelmesek közvetítője, azonban a sors közbeszólt és mind a „szívfutárt”, mind a búslakodón bujdosó leányzót szíven találta Ámor nyila, s a száműzöttek egymásba szerettek. Erről így számolt be közel másfél évtizeddel később Márai a folytatásosan megjelent főművében, az Egy polgár vallomásaiban az Újság, 1935. február 24-én megjelent lapszámának hasábjain:

Lolát „felejteni” küldték ezen a télen Berlinbe. Elkényeztetett vidéki urleányka volt, dacolt a zord „szülői ellenkezéssel, és egy félig elintézett gyermekkori szerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról. Berlinben rikoltozott a farsang. Rokonainál szállt meg, a Kurfürstendamm közelében, anyai nagybátyjánál, a legnagyobb német lapvállalat vezérigazgatójánál. Ezek a rokonok gazdag emberek voltak, nagy házat vittek. Lola „társadalmi életet** élt náluk. A férfi, akit „felejteni** akart, barátom volt. Egy napon levelet írt, kérte, keressem fel Lolát, szónokoljak ügyében. A levelet elolvastam, eltettem és nem gondoltam reá. Hetek múlva egy este találkoztam vele a színházban. Akkor éppen apám látogatott meg Berlinben. Prágából jött át, egy napra. Apám akkor a magyar párt szenátora volt Csehszlovákiában, s a felsőház egyik ülésszünetét használta fel erre a látogatásra. Soha azelőtt, sem később nem járt Berlinben. Nem tudom, mi a „véletlen“, van-e értelme az ilyen csoportosításoknak? — mindenesetre ideirom, hogy a két ember, Lola és apám, találkoztak ezen az estén Berlinben. Életemhez ennek a két embernek volt csak igazán köze. A színház előcsarnokában ütköztünk össze. Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte és rövidlátóan nézett utána. „Ki volt ez?” — kérdezte mellékesen. S mikor megmondtam, udvariasan mondta: „Nagyon szép.” Aztán visszamentünk a nézőtérre, s nem beszéltünk róla többet. Apám másnap elutazott, mintha csak erre az alkalomra érkezett volna — életében először és utoljára — Berlinbe. Délután a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkoztam Lolával. Előadtam barátom levelét és néhány szót dadogtam. De aztán zavartan elhallgattam, ő is hallgatott. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy itt már nem lehet semmit csinálni. Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. A születés is egyszerű, a halál is. Egy pillanatig nem volt „bűntudatom” barátommal szemben. Hamis és hazug „lovagiasságra“ képtelen voltam. Az ilyen találkozások különben sem szándék, elhatározás következményei. Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvittek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre „magyaráztam” valahogy e francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak, semmit, amint az ember tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. Egy barátom Párisban, az Avenu Wagram-on, délután négykor „leszólította” az utcán azt a nőt, akivel később életét töltötte. A nő szűz volt és elment vele. Fölmentek egy garni-szállodába, s aztán tizenöt évig együtt maradtak. Minden igazi emberi kapcsolat így kezdődik. Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell? — vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékezem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhesen ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg? Az alapérzés, mely két ember kapcsolatának jelentőségét meghatározza, félreérthetetlen. Később színházba mentünk, Reinhardthoz. Strindberg „Álomjáték“-át játszották. „Es ist schade um die menschen“ — énekelte Helene Thimig. Ünnepélyes, de páthoszmentes este volt. Mindketten rosszkedvűek voltunk. Olyan „hát kellett ez nekünk?“ - érzés volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni, minden titkával, s minden következménnyel: ez az, amit, langyos és általános szóval, szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem, hogy sír. Mind a ketten igen nagy zavarban voltunk. Semmiesetre sem voltam az, amit vidéki polgári családokban „partinak” neveznek. Nem voltam még huszonhárom éves, költő voltam és alkalmi jövedelmekből éltem. Néhány hónap múlva elvettem feleségül.

Márai azonban szintén nem jelentett „jó partit” a Matzner-család számára, így az író gyakorlatilag megszöktette Lolát, akinek családja ugyanúgy ellenezte az új „szerelmet”, mint a régit. A ruhavarratás ürügyén Kassáról Pestre utazó Lolát Márai se szó se beszéd, minden szülői engedély nélkül feleségül vette. Igaz, a gyanút fogó édesapa még éppen odaért a házasságkötésre, de már csak tanúként asszisztálhatta végig lánya esküvőjét. A megélhetési gondokkal küzdő fiatalokat ugyan összekötötte a szerelem, azonban mindenki azt gondolta, pontosabban abban bízott körülöttük, hogy a filléres napi gondok felemésztik érzéseiket, s néhány hónapon belül - beismerve tévedésüket - szétválnak majd.

Nem így történt.

Még 1923-ban három hétre Párizsba utaztak, végül hat évig maradtak a művészetektől nyüzsgő francia fővárosban. Nagyon megszerették Párizst, ahol Márai több lapnak is, többek között a Frankfurter Zeitungnak, a Prager Tagblattnak, a Prágai Magyar Hírlapnak, illetve a budapesti Újságnak is párizsi tudósítóként küldte írásait. A város miliője lenyűgözte őket, de mindvégig idegennek érezték magukat, erről találóan így írt később Márai:

Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…

Itt Párizsban történt velük, hogy Lola az egyik szilveszteren elvetélt, s csupán a vak szerencsének köszönhette, hogy ő maga nem halt bele a spontán vetélésbe.  1929-ben - Franciaországból hazatérve - már nem az elszakított Kassára mentek vissza, hanem Budán, a Krisztinavárosban telepedtek le, a Logodi és a Mikó utca sarkán álló házban vettek lakást. Mindeközben a Metzner-család életét egyre jobban beárnyékolta az édesanya betegeskedése, s az ehhez társuló, s a trianoni békeszerződés által is gerjesztett pénzhiány, majd a fizetésképtelenség, s végül néhány év elteltével a teljes csőd.

‍

Matzner Sámuelné szül. Moskovics Irén hosszas szenvedés után Kassán elhunyt. Temetésen Kassa város társadalmának osztatlan részvéte nyilatkozott meg. Az elhunytban Márai Sándorné, az Újság munkatársának felesége, édesanyját gyászolja.

- írta meg 1934. május 1-én az Újság.

Ugyanebben az évben, az időközben Miskolcra költözött Grosschmid Gézát (1872-1934), Márai királyi közjegyzővé kinevezett édesapját is utolérte a halál.

Márai mindeközben az egyik legfoglalkoztatottabb íróvá vált, sorra jelentek meg újabb és újabb regényei, művei. Kétségtelen tény, hogy ekkorra a polgári világ és értkékek spengleriánus védelmezőjeként író Márai egzisztenciálisan is befutott. A családi tragédiák azonban nem értek végett, 1939-ben megszületett gyermekük, Kristóf csak néhány hónapig élt, s mivel saját gyermekük nem lehetett, így a háború alatt végül kényszerűen az örökbefogadás mellett döntöttek, de erről majd később.

Sokat és vidáman kacag, szép fogsorával, keskeny, gyengéd szájával, de szemében – egyik szeme kék, másik sötétbarna – valami ijedtség, csodálkozás és bánat ül. Sohase mond ostobaságot. Nem is csinál ostobaságot. A legjobb vegyület. Nem tanult, de tapintata, emberismerete kiváló. Egy hibája, hogy mindenki szereti. Ellensége nincs.

- írta róla az általában mindenkivel szemben maliciózus és kritikus Kosztolányiné Harmos Ilona (1885-1967), ami gyakorlatilag felér egy alternatív Kossuth-díjjal.

A Görög Ilona álnéven író Kosztolányiné sejtetti azt is Lolával kapcsolatban, hogy az időközben egyébként "kikeresztelkedett" feleség tudhatott az ekkor már ünnepelt író - Mezei Máriával és Tolnay Klárával szövődő –  titkos szeretői kapcsolatáról, mégis úrinőként viselkedik, akit nem rengetnek meg a férfiak kicsapongásai által okozott válságok, hanem nagyvonalúan és besározatlanul férje mellett marad.

Kevesen tudják, de a Márai-család legendáriumának része az is, hogy Márai Kaland című regényének színházi adaptációjának 200. jubileumi előadásának ünnepségén, a híres Gundel étteremben megrendezett banketten Lola palacsintáját szolgálják fel desszertként, amely a történet szerint később Gundel-palacsintaként vált híressé.

A háború alatt Leányfalun bujdokló Máraiék háború alatti legnagyobb traumája Lola édesapjának deportálása és Auschwitzban 1944-ben bekövetkező elpusztulása volt. A Mikó utcai lakás is elpusztul, semmi sem maradt elöző életükből. A Zárda utcában laknak szűkösen egy új, a polgárságot nem is ismerő új Magyarország hajnalán. A háború évei alatt ismerkedtek meg a kisfiúval, Babócsay Jánossal (1933-, akit 1945 után végül örökbe fogadnak és 1948-ban az emigrációba is magukkal visznek. Lola ekkor már közel ötven éves, s Olaszország, Svájc, illetve az Egyesült Államok számára egy új életet jelent férje oldalán a kis Jancsival, talán legbelül tudja is, hogy a hazájukba soha többé nem térnek már vissza.

Az emigráció évei alatt élik mindennapi „kispolgári” életüket, férjével házasságuk hatvankét évig tartott.

Márai (Babócsay) János időközben felnőtt, elvégezte iskoláit, elhelyezkedett, s 1968-ban feleségül vette Harriet Theresa Windheimet. Máraiék, mint szülők megnyugodtak és ideiglenesen vissza is költöztek Európába, Salerno városába, de 1980-ban az öregedő pár inkább Amerika és Jánoska közelsége mellett dönt. A betegeskedő Lolát végül hat évvel később, 1986 január 4-én, San Diegóban érte utol a halál. Márai - miután Lola után elvesztette öccsét, Gézát és fogadott fiát, Jancsit is, aki egy szívroham következtében 1987-ben, mindössze 46 évesen halt meg - nem bírta a lelki szenvedést és a véglegesnek tűnő magányt. Más senkije sem maradt, egyedül maradt emlékeivel és fájdalmával. Így 1989-ben önként vetett véget az életének San Diegi-i házában. Így a rendszerváltást, rehabilitálást és művei hazai sikereit már nem élhette meg.  A 125 jubileum kapcsán fenti cikkünkkel mi most elsősorban a nőre emlékezünk, aki egész életében ott állt férje mellett, s az író Márai Sándor

‍