Fizetett nászút, pénzadomány és dedikált ágynemű a vendégszobában - így segítette a legnagyobb magyar mecénás a költőket

Nos, ennek a József Attilának ma egy pesti utca és szobor hirdeti költői nagyságát. Én ismertem őt jól, — és évekig, még amikor csak bontogatta szárnyait. Valóban halálosan gyűlölte a kapitalizmust, — de csak a verseiben. A valóságban már kevésbbé (sic! – szerk): a harmincas években ugyanis örömmel vette fel a cukorbáró Hatvany-Deutsch Lajos, kapitalista mecénástól, a havi 100 pengős juttatásokat, a selypi-cukorgyári munkások és répatermelő parasztok verítékéből esett 100 pengőcskéket.

- írta a New Yorkban alapított Szabad Magyarság 1958. november másodikai lapszáma.

Azt persze a „cukorbárózók” közül azóta senki sem, s a nem is annyira bújtatott antiszemitizmussal áthatott fenti cikk írója sem feszegeti, hogy ő például mennyivel járult hozzá a XX. századi irodalom egyik legtehetségesebb magyar költőjének mindennapi megélhetéséhez. A kérdés természetesen költői: megválaszolatlanul is megválaszolt marad. A két világháború közötti antiszemita lapok már akkor idegenszívű hazaárulónak bélyegezték, ugyanazok akik a Nyugatot szimplán Hatvany-iskolának nevezték és azzal hitegették magukat és olvasóikat, hogy majd az ő gyűlöletkeltő cikkeik fennmaradnak az utókornak, míg a Nyugat eltűnik a történelem szemétdombján. Nem így lett, s az élet az Adyt, József Attilát támogató Hatvany bárót és körét igazolta.

‍

Lichner Anna, Tóth Árpád hitvese így emlékezett vissza az Élet és Irodalom hasábjain 1960. december 2-án megjelent interjúban:

A mi esküvőnkre még öt esztendeig kellett várni — mondja. — Érdemes volt. Fiatalok szerelmesek voltunk. A férjem fordításból, házitanítóskodásból, alkalmi cikkhonoráriumokból élt. A nászútra felvidéki faluba mentünk, a drága Hatvany Lajos üres csekkfüzetet nyújtott át nekünk. Az uram precízen kiszámolta: a vonatköltséget, a szállást, az étkezést, a szivar árát meg egy kis zsebpénzt és pontosan annyit, csak annyit vett fel a bankból. Egyenesbe akkor kerültünk, amikor 1921-ben Tóth Árpádot alkalmazták az Est lapok. Nyomdai szerkesztő és „élő lexikon” volt, örült e koradélelőtti munkának, így tudott otthon, várbeli lakásunkon délutánonként dolgozni. Egy órakor vártuk a kis Eszterkével a siklónál. A gyereknek mindig hozott játékot, mackót, csokoládét... A budai erdőkben is sokat sétáltunk. Itt született, a Sároshegyen, „Az áldott nyári délután”. Isaszegi nyaralás óráit őrzi: az „Esti sugárkoszorú" ... Tartózkodó, csöndes ember volt. Szemérmes, figyelmes. Apja asztalánál, az ebédnél még negyvenéves korában sem szólalt meg ... — Beteg volt. Tüdőbeteg. A kislányát nem csókolta meg — csak a haját simogatta. A Tátrában gyógyították, onnan küldött rajzos leveleket Eszterkének ... Hazajött meghalni... Atyai barátjától, Mikes bácsitól — a felejthetetlen szerkesztőtől — kérdezte: „Ha meghalok, mi lesz Annuskával, mi lesz Eszterrel?” — Otthon feküdt. Mindent köszönt, mindenért hálás volt, engem oktalanul dicsért. Annuska ápol... Pedig oly keveset tudtam segíteni, olyan nagyon keveset... Az utolsó nap sört kért. Látogatóinak, Hatvanynak, Kosztolányinak. Karinthynak a csonttá aszott férfi fiatalos kedéllyel magyarázta: „Jó ez a sör... Ha meggyógyulok, lejárok majd a Várba, a közeli kiskocsmába, a Baltába Schöpflinnel sörözni ... Ugye, jöttök? ...” — Éjjel csendesen pihent. Az éjjeliszekrényén kis lámpa világított. Én is elbóbiskoltam. Hajnalban felriadtam. Pádi arca nyugodt volt, békés. Szeme nyitva, keze hideg. Elaludt. A lámpa nem égett. — Az életem azutánja nem érdekes. Neveltem a lányom, irodába jártam, kiadóhivatal hirdetési osztályán dolgoztam. Huszonöt esztendeig. Szívesen. Szorgalmasan. 1955-ben nyugdíjazásomat kértem. Azóta csak nagymama vagyok ... Kisunokám hatéves fiú, amúltkoriban így dicsekedett a doktor bácsinak: — Az én nagypapám Tóth Árpád volt... És a nagymamám született — Annus.

Azt is tudjuk, hogy a báró nem csak Lichner Anna és Tóth Árpád nászúrját, hanem esküvőjét is állta.  A segédszerkesztői állásából – lánya, Tóth Eszter visszaemlékezése szerint - szinte semmire sem futotta, ezért Hatvanyhoz fordult segítségért, amit - a fenti visszaemlékezés is bizonyítja - meg is kapott.

Tóth Árpád Gellért Oszkárnak írt, a Nyugatban 1938-ban megjelentetett Kiadatlan leveleiben így ír Hatvany kapcsán:

Például ellát ingyen szénnel s kiprotekciózott számomra napi másfél liter tejet, ami ez idő szerint, pláne Pesten, hihetetlenül nagy dolog. Hogy precízen formulázzam viszonyunkat: négyszemközt és befelé imponálok neki, szeret és segít, de kifelé valahogy szégyenli a dolgot.

‍

Karinthy Frigyes is sokszor állt sorba egy kis renumerációért Hatvanynál, egyik levelében így fogalmaz az elmaradhatatlan humorával, de szemérmetlenül lényegre törően:

Lacikám, drága Lacikám, Isten úgy segéljen, elsősorban szeretlek és sajnállak, még ilyenkor is. És csak másodsorban... Mindenki becsapott ma reggel, járandóságaim elúsztak. Lacikám, egyszázat! az istenért... ölel szerencsétlen barátod...

De Karinthy sokkal inkább a mentsvárért lehetett hálás Hatvanynak, aki monogramos ágyneműt biztosított a viharos házassága miatt, Böhm Aranka haragja elől sokszor ide menekülő írónak.

‍

De az idén 140 éve született Kosztolányi Dezső még ennél is többet köszönhetett a nagyvonalú és nagylelkű bárónak, aki kezesként állt a Logodi utcai házvásárlásra - az önzetlen baráti segítségen kívül - banki kölcsönt felvenni kényszerülő költő mögött és mellett.

Alighogy készen vagyunk vele, a háziúr bejelenti, hogy a lakásból el kell költözni (...). A ház sürgősen eladó. 55.000 korona az ára. Ha mi vesszük meg, benne maradhatunk. (...) Nekünk két-háromszáz korona minden vagyonunk” - írja Harmos Ilona. Kosztolányi a Pesti Hazai Takarékpénztárhoz fordul kölcsönért. A kért összeg felét 20-30 éves részlettörlesztésre adják, ám a másik feléhez már kezes kell. Hatvany Lajos vállalta a kezességet, a házaspár pedig optimistán nézett a jövő elé: „Kosztolányi Dezső minden leírt soráért megint pénzt adó kezek nyúlnak. Minden remény megvan arra, hogy keresetéből, ha nem is könnyen, nem is gyorsan, de törleszteni tudja majd a kölcsönkapott pénzt.”44 A házvásárlás híre hamar körbejárta a várost, mindenfelé pletykáltak róla. A mendemondák természetét mutatja, hogy nemcsak Hatvany kezességéről beszéltek az emberek, hanem egyesek állították: Kosztolányinak házat vett a báró.45 Tóth Árpád például - Karinthyra mint hírforrásra hivatkozva - még csak a házvásárlás tényét említi egyik levelében, ám a Rendkívüli Újságcikkírója már azt is tudni vélte, mennyi pénzről van szó: „Kosztolányinak, aki már évek óta a legrendesebb családapa, Ádám nevű kisfia van. Imádja és házat vásárolt neki. Új gazdája, Hatvany báró, a Pesti Naplótulajdonosa, jót állt érte egy banknál, ahol évente ötezer koronát kell fizetnie, körülbelül majd ötven éven át.

‍

- tudhatjuk meg a részleteket Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete (Forradalmak kora) címmel 2016-ban az Alföld nevű irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratban megjelent tanulmányából.

‍

De többször lakott a Bécsi kaput téri palotában a most 120 éve született József Attila is, sőt egy ideig úgy kapta meg Ignotus Pál lakását, amíg a szerkesztő a Bécsi kapu téri palotába költözött át, Hatvanyékhoz:

Hiszen Laci Bátyámat nem is szerethetném csak azért, mert pénzt ad (kell, hát elfogadom), hanem inkább azért, mert éjjel egyig fordítgatott Catullust, Goethét lelkesen nekem, akivel foglalkozni nem igen foglalkoztak olyanok, akik érdemesek volnának. Én nem tudom, honnan a pokolból szedtem Laci Bátyám iránt elfogadó tiszteletemet, de megvan és nagyon sok különben természetes közvetlenségeimnek nyakát szegi.

- ezt már maga József Attila írta az 1977-ben Szabolcsi Miklós által publikált József Attila levelek egyikében.

‍

Hatvany meglehetősen korán felismerte József Attila tehetségét, s így írt róla a Magyar Hírlap 1929. május 26-án megjelent lapszámában:

Attól tartunk, hogy az a kultúra, melyet hivatalos bel- és külföldi palotáinkban tanítanak s azok az állítólagos tehetségek, akik azokban kifejlettek, műveik hatásával együtt már rég porlani fognak, mikor ez a vers még szólni és beszélni fog egy letört ifjú nemzedékről, amely a háború utáni korszakot Magyarországon végig élte. A jövendő Hyppolite Taine-je föl lesz mentve az alól, hogy apró emberi adatkákból rovogassa egybe katasztrófáinkból fejlett és katasztrófákba rejlő szerencsétlenségünknek történetét. Az a fiatal költő, aki leírta, hogy húsz esztendejének roppant hatalmát el kell adnia, aki tiszta szívvel betör és — ha kell! — embert is öl — aki így elkiáltotta hol vörös, hol fehér, hol legitimista, hol szabad királyválasztó, de minden esetben és minden párt szolgálatában egyformán nyomorgó ifjúságunknak énekét —, az négy dacoló strófába sűrítve eldalolt minden szörnyűséget a historikus elől [...] József Attila nevét meg kell jegyezni, már csak ezzel a tizenhat sorral is gondoskodott róla, hogy a magyar századok el ne feledjék.

Hatvany 1932-ig minden egyes hónapban háromszáz pengőt folyósított József Attila számára, amelynek mértéke később – Hatvany pénzügyi helyzetének romlásával - száz pengőre csökkent. A donáció redukálásának tényét így írta meg a mecénás támogatottjának

Nem akarlak fiam, télvíz idején bajba sodorni, — szóval április elsejéig folyósítani fogják a 100 pengőt havonként. Aztán júniusig 50 pengőt leszek kénytelen folyósítani, abban a hitben és reményben, hogy addig talán jobbra fordul sorod és valami kis keresetre tehetsz szert.

Nem véletlen, hogy a költő így dedikálta Hatvanynak a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!" első kiadását

Hatvany Lajosnak igaz, őszinte szeretettel és minden lehetséges világnézeti ellentét dacára azzal a társadalmi, történelmi értékű hálával, ami kijár annak, aki ezeknek a történelmi és társadalmi értékre törekvő verseknek a megírását egyáltalában lehetővé tette. József Attila Bp. 1931. ápr. 11. (26. születésnapja).

- derül ki az Esti Hírlap, 1960. október 28-i riportjából. Az akkor 80 éves írót, kritikust lakásán felköszöntő újság kissé búsongó cikke ekképpen fejeződik be:

…csak azt sajnálja, hogy az őt elparentáló nekrológokat már nem lesz módja megbeszélni a feleségével. És fájlalja, hogy gyenge állapota miatt csak keveset tud dolgozni, mert életének legnagyobb gyönyöre mégiscsak a munka. — egy híres karikatúra úgy ábrázolta, amint egyszerre két tollal ír…

‍

Idén lesz 145 éve, hogy megszületett a legnagyobb magyar mecénás.

‍