„Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani” - Vas István 80 évvel ezelőtti Februári jegyzete
Vas István éppen 80 éve, a II. világháború befejezésekor írta Februári jegyzetek című versét, de annak utolsó két sora plasztikusan mutatja meg azt is, hogy a költő még képtelen feledni az átélt szenvedést, a tragédiákat, a háború kísértő borzalmait. A költőt a vészkorszak idején második felesége, Kutni Mária, illetve Ottlik Géza (1912-1990) és felesége, Debreczeni Gyöngyi bújtatták. A kemény fizikai munkát jelentő gyalázatos munkaszolgálatok és az embertelen megaláztatás borzalmai miatt az író többször is végezni akart magával. Szerencsénkre egyszer sem sikerült…
A Döbrentei utca és a Várkert rakpart között végigfutó házsor egyik legimpozánsabb ötemeletes szecessziós épületét a kor sztárépítésze, Alpár Ignác (1855-1928) 1913-ben építette báró taktaharkányi Harkányi Béla Fülöp (1869. 1932) csillagász és matematikusprofesszor számára. Vas István és harmadik felesége, Szántó Piroska (1913-1998), festőművész itt éltek együtt a Tabánban, a háznak az első emeleti lakásában közel harminc évig. A Dunára tekintő óriás ablakokon át nézve egész Budapest miénk lehet csodás látképével. Ma relikviákként őrzik az egykor itt élő művészházaspár együtt töltött évtizedeinek emlékdarabjait, múltfoszlányait, szellemereklyéit. Ha az ember nagyon koncentrál és belehallgat a Duna mélyéről feltáncoló képzeletbeli kagylóba, akkor még hallhatja az a múlt századi visszhangot, amelyben Szántó Piroska rekedtes, mégis kedves hangja belemordul a csendbe „Kész a kávé”, s hallani lehet, ahogyan szinte a világ összes fájdalmát kisóhajtva fújja ki száján a dohányfüstöt, amikor a szivarkázó Vas István íróasztalára leteszi a kávéfőzős feketét. Még érezni a lakás füstös illatát, tapintani lehet az ezerszer megfestett szerelmesek csontjait, az öröklétben szellőként simogató álmait, a tapétákhoz tapadó verseket. Itt vannak ők. Itt laknak most is. Csak a testük nincs velünk.
Mi más értelme van az időben a szépet halmozni, ha nem ez, hogy mikor nyomorultul vergődik az élet akkor is szép lehess. Mit tud a világ, mit tud a tenyészet rettentő szép rakéták robbanva repüljetek. Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet az emberi évezredek és mindig te leszel és mindig én leszek
- írta Vas István a Rapszódia egy őszi kertben című versében.
De térjünk vissza a Februárra és Vas István Februári jegyzetek című versére, amely eredetileg Utóhang címmel jelent meg a Vigilia 1947. januárjában.
Ez volt az első versem igazában, amit a felszabadulás után írtam. Vagyis még amikor átjöttem Pestre a legelső napokban, az első két sor, amit írtam, még a naplóhoz tartozott és töredék volt; ez a két sor: „Pest felszabadult romjai. Jaj, nem tudok ujjongani.” Ami most természetes, az akkor rettentően pesszimistának hatott. Én nem tudtam részt venni abban az okkal ujjongó kórusban, ami akkor fölzengett. Pedig senkinek annyi oka nem volt az ujjongásra mint nekem, és senkit annyira föl nem szabadítottak, mint engem. És mégis, valahogy a pusztulás borzasztó volt számomra, talán azért, mert én ilyen hirtelen láttam meg. A többiek előtt darabonként hullott szét a város, én egyszerre láttam meg. De ez az Utóhang vagy kérdező idő, ezvoltaképpen az én vérmérsékletemhez képest már ujjongó vers volt.
- nyilatkozta 1980-ban a Kortárs folyóiratban megjelent A háborúnak vége című interjúban Kabdebó Lórántnak (1936-2022) a költő. De olvassuk csak a verset!
Vas István: Februári jegyzetek
Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.
Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.
Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem.
Hiányzik most, csak hogy veled lehessek.
És szeretnék egy-két szót váltani
Veled, mielőtt holt agyamnak esnek
Mélyebb szívem hiéna álmai.
Pest felszabadult romjai.
Jaj, nem tudok ujjongani.
Ácsteszér, egy bakonyi falvacska jobbágysorából, ráadásul szlovák anyától és horvát apától született. Eredetileg takács vagyis vászonszövő volt, majd Budán immáron felnőttfejjel kezdte meg iskoláit, huszonnégy évesen lett elsőéves gimnazista, így egyetemi tanulmányait közel harmincéves korábban kezdte el. Tehetsége, szorgalma és igazságkeresése azonban egészen a forradalom csúcspontjára repítette, amikor a forradalmi hevület és a hatalom ellen összefogott, újjáéledő nemzet kiszabadította március idusán budavári börtönéből, s diadalmenetet tartva ünnepelte őt. Cikkünkkel a napjainkban méltatlanul keveset említett Táncsics Mihályra emlékezünk.
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
