Márai Sándor "Karácsonyi levél" című írása minden értő olvasót szívközépen talál

Beszéljünk most arról, ami az életünkben szép volt. Mert nem igaz, hogy csak bűnei voltak a múltnak. (…) A Vérmező felett köd száll. Az ünnep csendesebb, az élet bizalmasabb, személyesebb. Ezen a környéken laknak a költők és a varjak. A Roham utca sarkán Kosztolányi siet, feltűrt kabátgallérral, nyaka köré csavart színes kendővel, hóna alatt az irattáskával, melyben az utolsó pillanatban papírra vetett karácsonyi színházi bírálatot viszi a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. Mindig siet, csaknem szalad, de zöldesszürke szemének cinkosi villantása kegyetlen elevenséggel rögzíti az utca, az élet minden tüneményét. Schöpflin Aladár is erre halad, kissé mereven és méltóságteljesen, a Philadelphia kávéházba megy, ahol szilvóriumot iszik és hallgatagon, bírálói komorsággal olvassa a reggeli lapokat. Szabó Dezső a budai kávéház tükörablakából komoran és mozdulatlanul bámulja a Krisztinaváros járókelőit, és pillantása sincs tisztelői számára, akik már a szobrokat megillető reverenciával pillantanak fel rá. A Horváth-kert havas sétaútján, felesége karjára támaszkodva, egy beteg költő lépdel. Babits Mihály, már halálos kórral a torkában, lassan sétál a téli Krisztinaváros anderseni tájképében. Zsebében a szophoklészi dráma, az Oidipusz Kolónoszban egyik görög nyelvű példánya. Ezt a drámát fordítja majd élete és öntudata utolsó pillanatáig, amikor a szophoklészi hős, Thészeusz, Babits szavával ezt kiáltja majd: „Siratni kár, ami végzet” – s ez az elegáns és hideg sor, melyből az örökkévalóság és a reménytelenség jeges szélvihara süvít, a költő búcsúja lesz az élettől és nemzetétől. Itt lakik Szikra,3 az írónő és még sokan mások, divatos és divatjamúlt múzsafik. A Krisztinaváros már nem Pest és még nem vidék. Saját élete van, ha nem is olyan tudatosan elkülönült, mint a Vár lakóinak élete. A magyar költők, akik ebben az időben még benépesítették a budai városnegyedet, testi és szellemi létükben már elrebbentek erről a tájról. Csak a varjak maradtak a Vérmezőn. A Bástyasétányon a vezeklő zarándokok makacsságával végzi esti sétáját a magyar hivatalos ceremónia hoppmestere, Bárczy István,4 és a kis paloták franciás ablakai mögött meleg fényben világosodnak meg egy elfoszló életforma körvonalai. A Vár régi korcsmájában, a Baltában, amelyet akkor még nem neveztek italboltnak, a citerás cigány hangolja hangszerét és az óvatos budai borisszák itt is, majd mindenfelé, a Rózsadomb és Óbuda korcsmáiban olaszrizlingkészleteket töltetnek a kétliteres ásványvízüvegekbe, mert Peyerl bácsi, aztán Gröschl a Bécsi úton, és Thaler künn Óbudán, mind a szigorú sváb korcsmárosok könyörtelenül becsuknak a szent estén. És az este leszáll ködös árnyaival, zimankós hideg fellegeivel az ünneplő Budapestre. Esik a hó, és az ország némán várja a hótakaró alatt az ünnep harangjelzéseit. A mesterséges országhatárok felett a rádió szava elviszi Kassára és Kolozsvárra a magyar betlehemes énekek üzenetét. Karácsonyt írunk és béke van. Krúdy magányosan ül a London Szálloda söntésében, és lila tintával írja csodálatos prózai dallamainak egyikét. Siet, mert várja a család Óbudán, és rossz a lelkiismerete, mert elfelejtett kisleányának az aranyvasárnapon kriszkindilit vásárolni. Ezért inkább megveszi az őgyelgő kucséber kosarát, és ezzel az ajándékkal siet, az utolsó pesti konflisok egyikén, az óbudai földszintes ház felé, ahol várja a család és várja a közeli halál. Még együtt van minden, amit ismertünk és szerettünk. A konyhákban sisteregnek a tepsik, a pincében homokos földben melegszik a boros flaskó, a szívekben lassan felenged a hétköznapok gondja, és az ünnep előestéjének varázsa árad el egy nép lelkében. Ez a nép mi vagyunk, te és én. Minden hibánkkal, minden erényünkkel, minden csalódásunkkal, félelmünkkel és reménykedésünkkel. És a pillanatban, amikor úgy tetszik, még minden együtt van, amibe születtünk, amiben hittünk, és amit tagadtunk, hajlandók vagyunk megfeledkezni arról a viaskodó félelemről, ami legjobbjaink lelkét minden időben áthatotta. A betlehemes ének reménykedő dallamai csilingelnek a magyar karácsonyi éjszakában, s egy pillanatra nem halljuk azt a fekete zenét, amelyet sorsunk komor öntudata hangszerelt a magyar költők, a látnoki erejű magyarok lelkében. Az idegen szavú népek között egy magányos nemzet lelke egy pillanatra önfeledten eltelik azzal, ami az életében szép volt. Mert volt sok szépség is az életünkben. És amíg emlékezni tudunk, ez a sok szépség, kedvesség, ez az emberszabású magyar élet akkor is eleven marad, ha a valóságban már csak törmelékeit találjuk. Ezeket a törmelékeket és még sok mindent, ami szép és nemes volt az életünkben, gondosan őrizzük meg. Az emlékeinket, egy emberibb magyar élet öntudatát elvenni nem tudják tőlünk. És amíg ez az öntudat él, van miben hinni.

‍