Kosztolányi Dezső őszi pillanatképével búcsúzunk októbertől
A modern magyar irodalom kibontakozásának egyik legjelentősebb mérföldkövének tekinthetjük Kosztolányi Dezső (1885-1936) költészetét. A költő Őszi táj című rövidke kis verse a Számadás kötetben szereplő lírai szpotokat felvonultató Negyven pillanatkép című versciklus egyik legismertebb, s talán legtöbbször idézett költeménye. Nem véletlenül…
Minden, mi szép volt, szétesett...
- jegyezte le egy papírlapra Kosztolányi 1934-ben.
Az idézet a Negyven pillanatkép című költeményéből származik, amely a Számadás című kötetben jelent meg, 1935-ben. A Krisztinavárosban élő poéta kései költészetének kvázi utolsó mérföldkövében már megjelenik a visszatekintés, a retrospektív látásmód. A költő már csupán a kötet címével, a Számadással is arra utal, hogy ezek a versek valamiféle emberi összegzés lényeges, lírai részei. A Negyven pillanatkép 15. darabjaként megjelent Őszi táj is jóval több egy egyszerű tájleíró költeménynél, a vers nem csupán az ősztől való búcsú, hanem az emberi élet elmúlásának, a mulandóságnak egy szándékosan miniatürizált, de valójában pannóméretű kimerevített pillanatképe. Ez a táj egyben a múló élet, az ősz még utolsó nagy „lángolása” a tél, az elmúlás eljövetele előtt. Kosztolányi Dezső egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig itt – a későbbi háborúban megsemmisült – Logodi utcai házukban élt feleségével, Harmos Ilonával (1885-1967), írói álnevén Görög Ilonával, illetve fiúkkal, Kosztolányi Ádámmal (1915-1980). A mindössze háromsoros szintéziseket is tartalmazó költemény szépsége és mondanivalója a világirodalom többkötetes regényeinek szépségével és mondanivalójával vetekszik. Nézzék csak!
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
A Budai Vár egykori lakója, báró Hatvany Lajos (1880-1961), a XX. század legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Nyugatnak az alapítója, a magyar költők és írók első számú finanszírozója volt, aki itt is élt a Várnegyedben, először egy Tárnok utcai, majd egy Bécsi kapu téri palotában. Testvére pedig, a világhírű műgyűjtő, a műpártoló Hatvany Ferenc (1881–1958), a Lónyai-Hatvany villa egykori lakója volt, aki a magyar képzőművészeket, festőket patronálta.
Idén, a magyar költészet napján ünnepeljük majd a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának, Márai Sándor születésének 125 évfordulóját. Márai sikerei mögött állt azonban egy nő, akiről méltatlanul kevés szót ejtünk, pedig nélküle és önfeláldozása nélkül Márai Sándor biztosan nem ugyanaz az író lenne, akinek ma ismerjük. Lola életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint férje kapcsán megfogalmazott naplóbejegyzése „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. „Cherchez la femme”, avagy „keresd a nőt” szól a francia mondás és mi most közösen meg is találjuk Márai mellett és mögött.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
