Kosztolányi Dezső őszi pillanatképével búcsúzunk októbertől
A modern magyar irodalom kibontakozásának egyik legjelentősebb mérföldkövének tekinthetjük Kosztolányi Dezső (1885-1936) költészetét. A költő Őszi táj című rövidke kis verse a Számadás kötetben szereplő lírai szpotokat felvonultató Negyven pillanatkép című versciklus egyik legismertebb, s talán legtöbbször idézett költeménye. Nem véletlenül…
Minden, mi szép volt, szétesett...
- jegyezte le egy papírlapra Kosztolányi 1934-ben.
Az idézet a Negyven pillanatkép című költeményéből származik, amely a Számadás című kötetben jelent meg, 1935-ben. A Krisztinavárosban élő poéta kései költészetének kvázi utolsó mérföldkövében már megjelenik a visszatekintés, a retrospektív látásmód. A költő már csupán a kötet címével, a Számadással is arra utal, hogy ezek a versek valamiféle emberi összegzés lényeges, lírai részei. A Negyven pillanatkép 15. darabjaként megjelent Őszi táj is jóval több egy egyszerű tájleíró költeménynél, a vers nem csupán az ősztől való búcsú, hanem az emberi élet elmúlásának, a mulandóságnak egy szándékosan miniatürizált, de valójában pannóméretű kimerevített pillanatképe. Ez a táj egyben a múló élet, az ősz még utolsó nagy „lángolása” a tél, az elmúlás eljövetele előtt. Kosztolányi Dezső egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig itt – a későbbi háborúban megsemmisült – Logodi utcai házukban élt feleségével, Harmos Ilonával (1885-1967), írói álnevén Görög Ilonával, illetve fiúkkal, Kosztolányi Ádámmal (1915-1980). A mindössze háromsoros szintéziseket is tartalmazó költemény szépsége és mondanivalója a világirodalom többkötetes regényeinek szépségével és mondanivalójával vetekszik. Nézzék csak!
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
A Kossuth- és József Attila-díjas magyar orvos, író és műfordító 1901. április 18-án született értelmiségi család sarjaként az erdélyi Nagybányán. Az orvosi végzettségű író a „minőség forradalmára” volt. Hitte, hogy a minőségi kultúra minél szélesebb társadalmi rétegekhez történő eljuttatása a nemzet javára válik, szemben a romboló politikai eszmékkel. Nehéz ember volt, olyan, akinek elhivatottsága, igazságkeresése sokszor kizárta a megalkuvást. Éppen félévszázada hagyta itt a földi világot, cikkünkkel az egykor a Krisztinavárosban élt íróra emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
