„Emlékszel még az augusztusi égbolt. Tüzeire?” – írja Tóth Árpád Augusztusi ég alatt című versében
Tóth Árpád itt élt a Várban az egykor Werbőczyről elnevezett, napjainkban Táncsics Mihály nevét viselő utca 13. számú házában feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányukkal, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig. Nem véletlen, hogy a Várnegyed délnyugati oldalán elhelyezkedő sétány róla kapta a nevét.
Tóth Árpád (1886-1928) 1886. április 14-én született Aradon, majd Debrecenben felcseperedő költő már gyermekkorában sokat betegeskedett, gyenge tüdejét pedig a kór időről időre megtámadta. Lírai stílusát az egyedisége és egyénisége hatotta át, a költészetet - legtehetségesebb kortársaihoz hasonlóan - a Négyesy-szemináriumokon sajátította el.
A Nyugat főszerkesztője és a kor legnevesebb kritikusa, Ignotus - Ady Endre után - a második legjelentősebb magyar költőnek nevezte.
A törékeny, mindig betegeskedő, állandó pénzhiánnyal küzdő költő poétikáját leginkább az elégikus, lemondó hangvétel, a kozmikus magányérzet, az emberi lét hiábavalóságának mélabús érzeménye, ugyanakkor a szépségben való kiteljesedés, a l'art pour l'art életérzés hatja át. Tóth Árpád költészetét a szépség, a szépség iránti vágy jellemzi leginkább. Szanatóriumi kezeléseit, nyaralásaikat, sőt még esküvőjét és nászútját is barátja és mecénása a szintén a Várban, tőle néhány lépésnyire Bécsi kapu téren élő dúsgazdag báró Hatvany Lajos (1880-1961) finanszírozta. Az Augusztusi ég alatt című versét 1915-ben írta és az 1914. júliusában született Lomha gályán című költeményével együtt jelent meg a Nyugatban 1915 márciusában.
"Augusztusi ég alatt
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról..."
Az utolsó Árpád-házi uralkodónkat, III. Andrást (1265-1301) 1290. július 23-án, alig 25 évesen koronázták királlyá. A korábban törvénytelen születésűnek bélyegzett, majd később mégis királyi hercegként nevelt, s trónra emelt uralkodó mindent elkövetett az ország békéjének megteremtéséért, hatalma megszilárdításáért. Hirtelen halála itt, Budaváron történt, s végső nyugalomra is ide helyezték.
II. Lajost még apjának, II.Ulászlónak (1456-1516) dinasztiaépítésének jegyében koronázták magyar királlyá két éves korában, s ekkor már megkötötték a Habsburg-Jagelló házassági szerződést is, amelynek értelmében a Brüsszelben 1505. szeptember 17.-én - I. Fülöp kasztíliai király, valamint Kasztíliai (Őrült) Johanna gyermekeként - megszületett Ausztriai Mária volt az ifjú király jövendőbelije. 1522. január 13-án, tehát több mint egy félévezreddel ezelőtt éppen ezen napon a két fiatal oltár elé állt Budán, s frigyüket királyi lakodalommal ünnepelték meg.
1938-ban jelent meg a Mikó utca-Logodi utca sarokházában élő író, Márai Sándor (1900-1989) A négy évszak című kötete, amely részben az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. A prózai epigrammákat, sztoikus bölcsességeket, lakonikus gondolatokat csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a költői igényességgel, mégis rím nélküli, de abszolút hallással megkomponált mondatokat. Ebből idézzük most Márai különleges, január kapcsán megfogalmazott gondolatait, amelyek elvezetnek bennünket az író legmélyebb, lételméleti fejtegetéseihez, amelyben arra próbál választ találni és adni, hogy mi az élet értelme.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
