„A hideg gépfegyverekkel lövi a várost” – Márai és a február
1938-ban jelent meg a Mikó utca-Logodi utca sarokházában élő író, Márai Sándor (1900-1989) A négy évszak című kötete, amely részben az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. Ekkor sem volt meleg februárban, de két év múlva, 1940-ben éppen ezen a napon, február 16-án Miskolc Görömbölytapolca városrészében -35 fokot mutattak a hőmérők. Az említett gyűjteményből idézzük most Márai három különleges, február kapcsán megfogalmazott lakonikus írását, amelyek elvezetnek bennünket az irodalom hőmérsékletéhez, egy könnycsepp nagyságú tócsához és a jégeprekhez is – természetesen az egyik utolsó magyar "polgár" mindig különleges és élvezetes egyedi stílusában.
A prózai epigrammákat, sztoikus bölcsességeket, lakonikus gondolatokat csokorba szedő gyűjtemény lírikus hangvétele prózaversekké hajlítják a költői igényességgel, mégis rím nélküli, de abszolút hallással megkomponált mondatokat. Most három írást idézünk az író Február címszó alatt közölt írásai közül.
Mínusz húsz
A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetőben járva hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszívesebben tenyérből ennék az élelmet, krokodilkönnyeket hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamkenyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztői is ilyen képpel oldalognak a bankok előtt, prémjeikben, vörös orral, valamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etető körül a szarvasok. Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a valósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobámban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a megegyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben éppen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó Rostand. Az irodalom hőmérséklete 18 Celsius. E hőfok alatt és fölött senkinek nincs igazi szüksége reá.
Fiatal nő, hóban
A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.
Primőrök
Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretetről és a megfagyott emberekről. Éjjel fölébredünk a hidegre, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mögött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és didergő, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó falkákban. De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsöket hoznak be, a tél primőrjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret, jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak tündéri, kékesfényű jéglakomákon tűzik fel e hóvirágokat a hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örökké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is.
A királyi tanács minden törvényes formaságot mellőzve politikai alapon ítélte fővesztésre gyilkosságért és felségárulásért Hunyadi Lászlót. Az ifjút 1457. március 16-án estefelé végezték ki a budavári Szent György piacon, a mai Dísz téren. A bakónak csak negyedszerre sikerült László fejét elválasztania a testétől. A szokásjog alapján kegyelem járt volna Hunyadinak, a hóhér azonban -parancsra ugyan - negyedszer is lesújtott.
1910. március 16-án született a hétszeres olimpiai aranyérmes, tizennégyszeres világbajnok, harmincnégyszeres magyar bajnok sportlegenda. Minden idők legeredményesebb magyar sportolója a Krisztinavárosban élt, otthona itt volt az Attila úton. Cikkünkkel a halhatatlan sportolóra emlékezünk.
Ácsteszér, egy bakonyi falvacska jobbágysorából, ráadásul szlovák anyától és horvát apától született. Eredetileg takács vagyis vászonszövő volt, majd Budán immáron felnőttfejjel kezdte meg iskoláit, huszonnégy évesen lett elsőéves gimnazista, így egyetemi tanulmányait közel harmincéves korábban kezdte el. Tehetsége, szorgalma és igazságkeresése azonban egészen a forradalom csúcspontjára repítette, amikor a forradalmi hevület és a hatalom ellen összefogott, újjáéledő nemzet kiszabadította március idusán budavári börtönéből, s diadalmenetet tartva ünnepelte őt. Cikkünkkel a napjainkban méltatlanul keveset említett Táncsics Mihályra emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
