Tudta, hogy Munkácsy fő művének története jóval a festő halála után kezdődött csak?

Ma evidenciának tűnik, hogy a száznyolcvan éve született Munkácsy Mihály életművében a „Rőzsehordó nő” fő műnek tekinthető. Az 1950-es évek óta a kép szinte minden Munkácsyról szóló könyvben megjelent, ismerjük képeslapon, poszteren, s természetesen a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának is kihagyhatatlan darabja. Pedig olyan alkotásról van szó, amiről szinte semmit nem tudunk. Egykorú források nem szólnak róla; a története pedig jóval Munkácsy halála után kezdődik csak 

- írja Bellák Gábor, aki Február 25-én az MNG állandó kiállításának Munkácsy-képei között tart majd tárlatvezetést felidézve a művész életének fontosabb eseményeit. 

A Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa felidézi, hogy a festményt 1914-ben egy amszterdami árverésen vette meg a Szépművészeti Múzeum, mintegy 16 ezer koronáért, ami akkoriban egy kisebb Monet- vagy Sisley-kép árának felelt meg, de Munkácsy műve igazából akkor vált a magyar művészettörténet pótolhatatlan mesterművé, amikor az 1950-es évektől Munkácsy realizmusa, a szegény emberek élete iránti elkötelezettsége vált a Munkácsy-értelmezések fő témájává. 

A képben sokan a nehéz munkában megfáradt ember hiteles, elmélyült ábrázolását látták, és ezzel együtt egyfajta elszánt, társadalomkritikus hangot. 

Ha teljesen elfogulatlanul, friss szemmel tekintünk a képre, akkor a fiatal nő arcán nem annyira a fáradtság és az elgyötörtség jeleit látjuk, hanem egy szinte filozofikus, meditatív csöndet. Ez az ember dolgozik, rőzsét gyűjt, de munka közben megpihen, elgondolkodik, arca kisimul, kezét összekulcsolja ölében, s az sem kizárt, hogy éppen elmond egy imát. Ezt a belső csendet erősíti föl a természeti környezet, amely minden bizonnyal a barbizoni erdő lehetett

- fogalmaz Bellák Gábor.

Hozzáteszi, hogy Munkácsy sokat festett Barbizonban, de ottani munkái többnyire tájképek. A csaknem az egész képfelületet betöltő magányos, tájba helyezett figura szinte teljesen egyedülálló kompozíciós megoldás a festő életművében. A természet és az ember teljesen egyenrangú szereplők a képen, s ez éppúgy hozzájárulhatott a mű népszerűvé válásához, mint a rendkívül elevenen és frissen megmaradt színei. 

A „Rőzsehordó nő” sem magától „lépett be” tehát a művészettörténetbe. Az első lépéshez Petrovics Elek segítette hozzá, aki a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatójaként 1914-ben megvásárolta a képet. A híres alkotás pedig akkoriban vált fő művé, amikor muzeológusok, művészettörténészek, írók és műkritikusok értékelő munkája nyomán szép lassan meggyőződésünkké szilárdult, hogy ez a kép a Munkácsy-életmű kiemelkedően fontos alkotása.  

Nagyon sokan és sok helyen írtak már a műről, ami Munkácsynak az egyik legszínesebb, épp ezért legtöbbet reprodukált képe. A festő életpályáját 1977-ben feldolgozó Székely András például így írt róla:

A háttérben látható táj és a nőalak viszonya Courbet és Millet népi tárgyú képeit idézi. A zöld fű és a piros kendő színe vidám és megnyugtató harmóniát teremt a kötény kékjével és az ingváll fehérjével. De ez a derű egyszersmind az alapvetően komor téma drámai hatást fokozó ellenpontja, hiszen a kép egy nehéz munkát végző, elfáradt asszony rövid pihenését mutatja be. A fájdalom megértése és átélése, ez a tiszteletre méltó emberi magatartás - amely a kor festői közül az impresszionistákra kevéssé volt jellemző, és a posztimpresszionisták szenvedélyes segíteni akarásában, Van Gogh hivatástudatában, a bennszülötteket védő Gauguin igazságérzetében, Toulouse-Lautrec groteszk és kegyetlen társadalombírálatában bontakozott ki - Munkácsy realista művészetének egyik legértékesebb vonása.

Nem is kérdés: Munkácsy Mihály olyan művész volt, akit a maga korában nemcsak idehaza, hanem a nagyvilágban is a legnagyobbak között emlegettek. S valóban, nincs még egy olyan XIX. századi magyar festő, akinek életútja hozzá fogható volna.

‍

‍

‍