Tanár úr kérem, ma Karinthy Frigyes születésnapját ünnepeljük!
Az egyik legnagyobb XX. századi magyar írózseni, akiről egy kis valósághajlítással és némi túlzással azt írhatnánk, hogy a Budai Várban lakott, pedig valójában csak külön, dedikált párnája volt fent báró Hatvany Lajos Bécsi kapu téri palotájában arra az esetre, ha házsártos felesége, Böhm Aranka nem engedi be Verpeléti úti (ma Karinthy Frigyes út) lakásukba.
Karinthy tényleg ezer szállal kötődött a Várhoz, de senki, semelyik városrész sem sajátíthatja ki magának a múltszázad legnagyobb irodalmi homo ludensét, mer Ő ezer szállal kötődött ehhez az egész városhoz, amit Budapestnek hívunk. Egy kicsit Ő volt Budapest és a nagy Budapest szívének közepén egy kicsit Karinthy Frigyes is mindig ott volt, van.
Budapesti kispolgári zsidó családba született, eleinte a reáliák felé fordult, ezért fizika-matematika szakos bölcsész lett, majd orvostanhallgató volt, de igazából már az érettségi utáni évben újságíróként dolgozott.
A két világháború Budapest legnépszerűbb magyar irodalmi alakja volt, akit szinte minden - magára valamit is adó - pesti és budai polgár ismert és felismert. Karinthy pedig fürdött a népszerűségben, tudott vele élni és úgy általában nagyon tudott élni. Az az író volt, aki itt a pesti és budai kávéházakban élte életét, legyen szó a Fehér Galambról, a Filáról, a Hadikról, aq Bródyról, a New Yorkról, a Centrálról vagy akár a Japánról. Ő mindenhol ott tudott lenni és ott is volt. És most „csakazértis” verssel emlékezünk rá a nagy íróra, aki legalább akkora költő is volt. A Nem mondhatom el senkinek című kötete 1930-ban jelent meg, az Üzenet a palackban pedig 1938-ban, a halála évében.
Legszebb verse egy „titokról” szól, amit nem mondhat el senkinek:
Ebből a verséből pedig megtudhatjuk, hogy mi volt a „titkot”:
Ilyenkor szeptember elején, amikor a nyári zsibongó balatoni strandolások után az ember a Várhegy parkjaiban csöndesen sétálgat és a szellő fútta lombok között átszűrődő napsugár játékosan bújócskázó, el-elvakító fénye körül színes batikolt spanyolfalként jelennek meg a fák, mint sárgás-barnás-bordós lódenkabátba öltözött idős hölgyek és urak sziluettjei; ilyenkor megébred az ember lelkének legmélyén az örök elmúlást megidéző keserédes hangulat; s az ember szívébe beköszönt az ősz...
A magyar építészet egyik legkiemelkedőbb alakja, az első hazai építész-restaurátor 105 éve ezen a napon halt meg. Az Ő nevéhez fűződik többek között a János-hegyi Erzsébet-kilátó, a budavári Mátyás-templom, illetve Budapest egyik leghíresebb turisztikai nevezetessége, a neoromán Halászbástya.
Márai ezt a mesés, az elmúlást amolyan szemérmes líraisággal elénk hullajtó évszakot is olyan sajátságosan és egyedi ismertetőjegyekkel tudta megrajzolni, mint egy mindenkitől különböző tintával megrajzolt M.S. monogrammal diszitett exlibris vagy tintából mártott ujjlenyomat. S persze szeptember végére gondolva megidézi magában Petőfi csodálatos versét, amiről azt írja, hogy „külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. De van ebben a szeptemberről szóló írásban minden, mint egy szüreti mulatságon vagy egy hangulatos borünnepen. A Mikó utca egykori sztoikus bölcse, szenvtelen lakója elrepít bennünket a japán-kínai bombáitól, mustillatú présházon át a hűvösvölgyi Veronika büféig, majd onnan vissza a fasor felé a régi és fellengzős operarészletekig.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
