Shalom, Buda! – tematikus sétán ismerhettük meg a budavári zsidóság történetét
Egy 770 évvel ezelőtt kezdődő, mai napig tartó izgalmas történetet ismerhet meg az, aki jelentkezik a Shalom, Buda! elnevezésű tematikus sétára. Tényeket, adatokat persze könyvből is meg lehet ismerni, ugyanakkor ez a séta is bebizonyította, hogy egészen máshogy éli meg az ember az előtte feltáruló történelmet, ha a helyszínen járva idézik fel előtte egy közösség életét, a közösség tagjainak személyes sorsát.
Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni: ennek a cikknek nem az a célja, hogy a kétórás Shalom, Buda! sétát egy online túrává alakítsuk, részletesen beszámolva mindenről, hanem hogy korábbi írásinkhoz (tematikus séta a Budavári Palotanegyedben és Erzsébet királyné nyomában) hasonlóan, kis ízelítőt adva kedvet csináljunk egy újabb izgalmas budavári felfedezéshez.
A séta egyes állomásai nem kronológiai sorrendben követik egymást, hiszen akkor nagyon cikcakkosan kellene járnunk a Várat, így a Dísz térhez közeli – jelenleg építkezés miatt elzárt területen lévő – mikvétől, zsidó rituális fürdőtől észak felé haladva, időben folyamatosan utazva tárult fel előttünk a budavári zsidóság története, amely gyakorlatilag egyidős magának a budai Várnak a történetével.
A séta onnan indul, ahol az első zsidó közösség megtelepedett 770 évvel ezelőtt, és annál a kis zsinagógánál végződik, ahol ma újra aktív hitélet zajlik.
A vezetőnk által felvázolt idővonalból kiderül, hogy a XV. század elejéig, Luxemburgi Zsigmond király nagyszabású palota-építkezéséig éltek zsidók a Zsidó utcában, a Budavári Palota felé eső városrészben. Ekkor az uralkodó átköltöztette őket a Vár északi részébe, a mai Táncsics Mihály utcába. Itt viszonylag zavartalanul éltek 1526-ig, amikor Szulejmán szultán vezetésével a törökök a város kifosztása után elvitték magukkal a budai zsidóságot, és letelepítették őket az Oszmán Birodalom nagyobb városaiban.
Amikor a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, a zsidó közösség visszatért, és velük új lakók is érkeztek a birodalom már részeiből, aminek következtében a mai Táncsics Mihály utcában pezsgő kulturális életű zsidó közösség alakul ki a török korban.
1686-ban a Szent Liga csapatai visszafoglalják Budát, a Habsburg közigazgatás azonban nem akart zsidókat látni Budán, azt szerették volna, hogy csak római katolikusok lakjanak a Várban.
A Vízivárosban ugyanakkor hatvan évig még lakhattak zsidó családok, aminek az az oka, hogy Buda a 18. század közepéig egy helyőrségi város volt, állandóan itt állomásozó, nagyszámú katonával, akiket többek között a zsidó kereskedők láttak el. Cserébe megvédték őket a budai polgároktól, akik panaszkodtak rájuk, amiért konkurenciát jelentenek.
1746-ban Mária Terézia kiutasította a zsidókat Buda városából, onnantól kezdve csak vásárok alkalmával térhettek vissza. Hosszú ideig az egyetlen zsidó ember, akit megtűrtek a várban, az Loeblin Ignác orvos volt, aki a kolerajárvány idején érkezett ide, fontos gyógyítómunkát végzett. A helyzetét jól jellemzi az a tény, hogy amikor megvette az Úri utcai otthonát, az újság külön cikket szentelt ennek, mint érdekesség, hogy egy zsidó megvásárolhatja az évtizedek óta általa bérelt ingatlant.
A Várba csak az 1930-as években költöztek nagyon számban zsidó, vagy zsidó származású lakosok. Rájuk aztán vészterhes idő köszöntött a németek 1944-es bevonulásával. Ezzel összefüggésben a séta több helyszínénél is megrendítő eseményeket ismerhetünk meg, így megelevenednek Raoul Wallenberg svéd diplomata, Angelo Rotta apostoli nuncius és más, talán kevésbé ismert embermentők történetei.
Érdemes megismerni őket, érdemes végigjárni a közel 800 éves múltra visszatekintő budavári zsidóság történetéről mesélő helyszíneket!
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
A Kossuth- és József Attila-díjas magyar orvos, író és műfordító 1901. április 18-án született értelmiségi család sarjaként az erdélyi Nagybányán. Az orvosi végzettségű író a „minőség forradalmára” volt. Hitte, hogy a minőségi kultúra minél szélesebb társadalmi rétegekhez történő eljuttatása a nemzet javára válik, szemben a romboló politikai eszmékkel. Nehéz ember volt, olyan, akinek elhivatottsága, igazságkeresése sokszor kizárta a megalkuvást. Éppen félévszázada hagyta itt a földi világot, cikkünkkel az egykor a Krisztinavárosban élt íróra emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
