Savoyai Jenő budavári lovasszobrának története

A Zentánál aratott elsöprő győzelem II. Musztafa (1664-1703) szultán serege fölött nem csak egy csata volt a sok közül, hanem ez a diadal volt az, amely után az oszmán seregek képtelen voltak újra talpra állni, s az ottománok végleg kiszorultak Európából.

A szultán a túlsó partról nézte serege - köztük a nagyvezír, a beglerbégek, s pasák tucatjainak - pusztulását, majd maradék lovasaival fejvesztve Temesvárra menekült. A Szent Liga elhanyagolható veszteséggel szemben a törökök java a csatatéren maradt vagy a Tiszába fulladt, s a túlélő, sebesült törökök lemészárlásnak is csak az éjszakai sötétség vetett véget. Erre írta a császári jelentésben találóan Savoyai Jenő, hogy:

Maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette.

Az Európa-szerte ünnepelt fényes győzelem nem mellékesen hatalmas zsákmánnyal is járt. A felőrlő vereség után a török porta is a béke lehetőségét kereste, így hosszas tárgyalások után 1699. január 26-án a délvidéki Karlócán aláírták a békeszerződést, amelynek köszönhetően Magyarország területe - a Temesi Bánság kivételével -felszabadult az oszmán uralom alól. Azt már tényleg csak a happy end fokozásáért írjuk le, hogy másfél évtizeddel később, egész pontosan 1716. október 16-án a Temesvidék központját jelentő Temesvárt is Savoyai Jenő szabadította fel a 164 éves török uralom alól.

Savoyai herceg - a zentai csata után - november elején érkezett Bécsbe, ahol a város polgársága fáklyásmenettel, az uralkodó pedig kitüntetésekkel fogadta. A „zentai győző” Csepel-szigetét kapta királyi ajándékként, tiszteletére emlékérmet verettek. A délvidéki városban, Zentán a jegyző, Mihálkovits Antal (1808-1831) javaslatára 1816 óta tartottak a csata évfordulóján emlékünnepségeket.

De visszatérve eredeti témánkhoz, Savoyai Jenő híres lovasszobrának történetéhez! Zenta városának polgármestere, Boromissza János (1889-1898) a csata kétszáz éves jubileumát szerette volna máltóképpen megünnepelni

A jövő esztendőben lesz kétszáz esztendős fordulója a zentai csatának, amely Savoyai Jenő nevét beírta a magyar halhatatlanok sorába. Kétszáz esztendő meglehetősen sok esztendő és szó sincs róla, Zenta városa eléggé soká győzte türelemmel, amíg végre elhatározta magát, hogy a zentai hősnek valami méltó emléket állítson. És ha ebben a hangos, ünnepi esztendőben annyi szobrot és emléket nem emelnek, talán még most is beérte volna azzal, hogy esztendőrőlesztendőre csak a szokásos ünnepséggel emlékezzék meg Savoyai Jenőről. De amikor már sorra emelik az alkalmi vagy emlékeztető szobrokat, végre gyorsabb tempóra kellett magát elszánnia annak a bizottságnak is, amely Zentán — isten tudja mióta — gondolkozik, hogy miképpen lehetne Savoyai Jenőnek szobrot állítani. (…) És Róna József ebben a pillanatban már aláírta a szerződést a zentai bizottsággal és meglepően rövid idő alatt már meg is csinálta Savoyai Jenő lovasszobrának tervezetét, amelyet ime bemutatunk.

- írta a Magyar Szalon 1896. októberi kiadásának A zentai hős szobra című cikkében.

‍

Zenta városa tehát Róna Józseftől rendelte meg a lovasszobrot. De ki volt Róna József?

Róna József (eredetileg Rosner, 1861-1939) egy lovasberényi zsidó családban született, Rosner Simon gabonakereskedő és Krausz Netti nyolc gyermekének egyikeként. A kis József a négy elemi elvégzése után eredetileg asztalosinasnak szegődött el, de mivel érdekelte a szobrászmesterség, így egy józsefvárosi műterembe szegődött el szobrászsegédnek. Tehetsége révén került 1879-ben hároméves tanulmányi ösztöndíjjal Bécsbe, majd európai tanulmányútra ment. Az 1896-ban már valamelyest ismert szobrász volt, amikor Zenta város Savoyai-pályázatát elnyerte.

Róna József, a nagytehetségű szobrász, a kúria új palotája mögött levő faragó műhelyében ma délelőtt mutatta be szakértőkből álló meghívott közönség előtt Savoyai Jenő lovasszobrát, melynek elkészítésével Zenta város bízta meg. A főalak már teljesen elkészült és csupán a bronzba való öntés van még hátra. Tüzes, kapáló spanyol ménlovon ül a hős vezér. Kinyújtott jobbjában a marsallbotot tartja, baljával a kantárszárat szorítja, hogy a mén nyaka egészen meghajlik. Kinyújtott testtel, kissé hatradőlve ül a nyeregben, repeső fürtös vállát verdesik, arcán látszik a harcias bővülés, szeme izgatottan mered a távolba, mintha a küzdő seregek gomolygását figyelné. Az egész a legjobb benyomást kelti a szemlélőben, hatalmas, plasztikus és egyszerű, erőteljes és mégis könnyed, előkelő, graciózus. A főalak mellett, mélyebben, két oldalon, két rabláncra vert török vitéz ül, egy öreg és egy fiatal. Két pompásan kidolgozott relif van a talapzat két oldalán, az egyik azt a jelenetet ábrázolja, amikor a keresztények a törökök sáncait elfoglalják, a másik, amikor a megfutamodott törököket már a Tiszába szorítják. A fölírás ez: Savoyai Jenő herceg A ZENTAI HŐS.

- írta a Budapesti Hírlap 1897. április 17-én megjelent lapszáma.

Azonban baljós hírek jelentek meg a Műcsarnok című művészeti folyóirat 1899. januárjában megjelent hasábjain a téli kiállítás kapcsán, miszerint

a Róna József által készített és már régen bronzba öntött lovasszobrát, mely, mint mondják, pénzhiány következtében még mindig a Beschorner-féle műöntödében várja Zentára leendő elszállíttatását.

A Zenta főterére tervezett szobor végül sosem jutott el a délvidéki városba, mert ugyan a városi szoborbizottság még sorsjátékot is hirdetett a szobor megvételére, de a műalkotás ára még így sem jött össze. Az egykori rossznyelvek szerint egyébként nem is a pénzszűke volt a zentai szoboravatás elmaradásának oka, hanem sokkal inkább a városi közgyűlésén kurucos képviselete, amely egy petákot nem szavazott meg a szoborra, sőt, ahogyan egy 1906-ban megjelent cikk arról árulkodik „Szabó László országgyűlési képviselő indítványára még az ellen is tiltakozott, hogy az osztrákba oltott Eugén szobrát Zenta város bármely közterén fölállítsák.”

A monumentális alkotás tehát kénytelen-kelletlen, de végül Budapesten maradt. Időközben maga a szobrász is nehéz helyzetbe, majdnem a tönk szélére került, ugyanis kölcsönt vett fel a szobor öntésre. Végül a művészetszervezők kívánságának megfelelve a Műcsarnok előtt állították ki, ahol sokan beleszerettek az alkotásba, hiszen ez lett volna Budapest első lovasszobra.  

‍

A szobor későbbi sorsáról Róna József az Egy magyar művész élete című 1929-ben saját maga által kiadott életrajzából tudhatunk meg részleteket:

Egy idő múlva Hauszmann Alajos jött el hozzám, s az emlékmű méretei után érdeklődött. Egy szót sem szólt, hogy mi járatban van. Ő volt a vár új építkezésének a tervezője és vezetője s ekkor már valami megvillant az agyamban. És álmokat szőttem... és azok valóra váltak!

Aztán Hauszmann Alajos (1849-1926) egyeztetett a miniszterelnökkel, Széll Kálmánnal (1899-1903), aki referált a királynak a szoborügyről, aki a saját szobrának felállítása helyett a következő döntéssel állt elő:

A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobban.

Erre állítólag – meghajolva a király akarata előtt -  Széll az alábbi választ adta:

Erre már gondoltunk is és Hauszmann már rajzot is csinált hozzá (...) Hisz ez nagyszerű! És stílusban és méretben is megfelel. Mintha a művész ide tervezte volna. (...) Én megveszem az emlékművet...

Nem csoda, hogy a hírlapok 1900. tavaszán a műalkotásról már, mint a budai királyi palota lovas-szobráról írtak, s így tudósítottak az esetről:

Egy esztendeje múlt, hogy a városligeti műcsarnok előtt hevenyészett piedesztálon savoyai Eugen lovasszobrát mindenki láthatta. A bronzszobor a törökverő tábornokot lehető egyszerű ülésben ábrázolta, amint erős lova kantárszárát meghúzza. A szobrot az állami aranyéremmel tüntették ki, de ennél is többet ért az illetékes művészi kritika elismerése, mely Róna Józsefnek ezt a szobrát általánosan dicsérte. Lapunkban Tóth Béla külön emlékezett meg erről a becses szoborról, s hogy ítélete mennyire helyénvaló volt, most abból tetszik ki legjobban, hogy a budai királyi várlak udvarát ez a szép magyar szobor fogja díszíteni. Ő felsége a király elhatározta, hogy új budai palotája előtt egy magyar monumentális szobrot fog felállíttatni. Róna József szobrász fölajánlotta erre a célra a művezető építésznek a maga lovas-szobrát, amely eredetileg Zenta városának volt szánva, de ott nem bírták összehozni a hozzávaló pénzt. Ő felsége a király a kitüntetett szoborművet méltányolta s elrendelte, hogy ezt a budai várpalota számára 130.000 forinton megvegyék. A szobor a várnak innenső, Pest felé néző kerti homlokzata elé van szánva s nagyban és egészben véve jó jelképe lesz az uralkodóház és a nemzet javára lett nagy katonai szolgálatoknak.

Nos, így került a szobor az akkori Királyi Palota (ma Budavári) Dunára néző főhomlokzata, illetve a Habsburg-lépcső elé, az egykori Várkert szinte mértani közepére a századforduló évében Nay Rezső (1853-1907) építész talapzatára. Azóta a szocializmusban többször előkerült, hogy Róna József alkotása, amely „egy herceget ábrázol, s amely a Habsburg-uralkodó kívánságára került a helyére és így mégiscsak a feudális magyar királyság egyik mementója” nem össze egyeztethető a marxista történelemfelfogással, így nem való köztéri szobornak vagy legalábbis nem itt, Budapest egyik csúcsán, annak központi helyén.

Azonban némi történelmi szerencse okán a szobor a helyén maradt. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy még a legsötétebb Rákosi-korszakban is hangot kapott a józan ész, többek között olyan, amelyet Gelléri Miklós írt le az Új élet 1952. augusztus 14-i számának hasábjain, s amely így szól:

Ha a pesti Dunaparton járok, vagy a Lánchídon megyek át, mindenkor felnézek a Várra és látom, hogy a rommá lőtt királyi palota előtt, különös véletlen folytán, látszólag sértetlenül áll Savoyai Jenő lovasszobra, amely művészeti szakértők szerint ma is az ország egyik legjobban sikerült emlékműve, büszkén hirdetve a művészet örökkévalóságát és azt, hogy egy lovasberényi zsidógyerek elindult a halhatatlanság felé vezető rögös úton és elérkezett a csúcsokig...

‍

‍

‍