Ön tudta, hogy egy magyar nemes miatt tiltotta be Mária Terézia a farsangi bálokat?

A velencei mintára megrendezett dominobálokon, a maszkabálokon és farsangokon az emberek ettek, ittak, táncoltak. Ezek voltak a mai bulik korabeli megnyilvánulásai. A domino elnevezéssel eredetileg az olasz, illetve spanyol főpapok bő köpönyegét illeték, amely aztán általános viseletté vált, de voltak udvari maszkabálok és természetesen farsang is. Gondoljunk csak Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) 1798–1799 telén megírt, Nagyváradon és Bécsben is kiadott művére, A Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzra, amelynek cselekménye a kaposvári Esterházy kastélyban játszódik. A „redutt” - ahogyan ezeket a bálokat - a francia redoute vagyis táncterem szóból - leginkább nevezték, idővel a legfontosabb társasági eseményekké váltak.

A Habsburg-birodalom központjában, Bécsben sem volt ez másképpen, sőt! Már I. Ferenc (1708-1765) német-római császár alatt is állandó események voltak az udvari álarcosbálok a farsangi szezonban. Mária Terézia (1740-1780) pedig kifejezetten imádta a bálokat, ő maga is hónapokig izgatott volt, lázasan készült rá, jelmezbe öltözött és táncolt a jeles udvari eseményeken. Bécsben egy időben nagy divat volt ezeken a bálokon díszes magyar nemesi ruhákba vagy török háremhölgynek, basának öltözni. Érdekes azonban, hogy éppen a bálokért rajongó Mária Terézia volt az, aki később betiltotta az udvari álarcosbálok rendezését, illetve szigorú módon szabályozta a farsangi bálokat.

‍

A királyi rendeletet részletesen ismerteti Zoltán József - 1963-ban megjelent - A barokk Pest-Buda élete című könyvében.

Mária Terézia így rendelkezik a farsangi bálok gyakoriságáról és kívánatos időtartamáról: Háromkirályok, azaz vízkereszt utáni naptól hetedvasárnapig hetenként kétszer vagy háromszor este 8-tól hajnali 3-ig, ezt követően húshagyók eddig hetenként többször is rendezhetnek álarcosbálokat, hajnali ötig. Húshagyókedden pontban éjfélkor azonban érjen véget a zene és a mulatság. Megtiltja továbbá, hogy nyilvánoshelyeken és magánházakban álarcos bálok rendeztessenek, ilyent csak a redutban, azaz az Országház termeiben szabad tartani. A bálokon mindenki megjelenhetett, és olyan maskarát viselhetett, amilyent akar, de „akik utálatos alakot vagy lárvát öltenek”, akik egész testüket eltakarják szekrénynyel, cukorsüveggel, oszloppal vagy akik törpének és óriásnak öltöznek, azokat nem szabad beengedni a terembe, illetve ki kell vezetni őket. A lárvákat csak magán a bálon volt szabad viselni, a lépcsőn már felfedett arccal kellett lemenni, álarcosan csak gyaloghintóban vagy kocsiban volt szabad mutatkozni, s aki gyalogosan maskarában közlekedett, azt bárki feltartóztathatta és áristomba kísértethette. De ezeken felül betiltották az ördög- és denevérálarcot. A közlekedést is szabályozták a megnövekedett kocsiforgalomra való tekintettel: az Úri utca felől kellett behajtani az Országház elé és az Országház utca felé kellett távozni, „nehogy a tudatlan ki- vagy behajtás miatt a hintók összeütközzenek vagy a gyalogosokat veszélyeztessék”.

No, de miért kellett betiltani, majd ilyen részleteséggel és szigorúan szabályozni a korabeli bulikat, álarcosbálokat? Nos, kérdésünkre a választ gróf Vay Sándor Régi nemes urak, úrasszonyok című könyvének egyik történetéből tudhatjuk meg, amely a következőképpen hangzik:

Czobor József, a híres magyar gavallérnak egy "meglehetősen nyers tréfája adott okot erre a tilalomra. Miután Czobor megkapta a meghívóját, az udvari szinház szabójánál pompás török basai jelmezt rendelt magának, azonkívül pedig tizenkét rabszolga-öltözéket. Ezekbe tizenkét bécsi Tráger-t öltöztetett föl, akiket a bál estéjén feketére mázoltatott, fejükre pedig göndör parókákat tétetett. Aztán, összeláncoltatva a tizenkét szerecsen rabszolgát, így hajtotta őket maga előtt a bálterembe, Czobor. A festői, drágakövekkel ékesített török jelmez, a tizenkét szerecsen, óriási föltünést keltett és Mária Terézia volt az első, aki Czobornak a sikerült farsangi ötletért gratulált. A vidám magyar úr aztán egyszer csak egybeszedte rabszolgáinak láncait, lakatot vett elő s odalakatolta őket egyik oszlophoz, maga pedig elment mulatni. Folyton nagy tömeg bámulta a talmi-szerecseneket, akik egy darabig tűrték is ezt. Lassankint azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Össze-összesúgtak, aztán hol az egyik, hol a másik görnyedt össze, éppen úgy, mint mikor valaki gyomorgörcsökben vonaglik. Végre, a hamisítatlan hazai zsargonban, kórusban zendítette rá a tizenkét szerecsen: - Aussi möcht' i'... A főudvarmester kezdte sejteni a rabszolgák baját. Futkosott jobb-balra s mindenkitől kérdezte: - Ham's kan Türk'n g'sehn? Czobor grófot azonban sehol sem lehetett találni. Eltünt a lakat kulcsával, mert hiszen épen az volt a farsangi jux pointe-ja, hogy szerecsen rabszolgáit, mielőtt a bálba vitte volna, jól megvendégelte, aloét töltve italukba, aminek a hatása ismeretes. Mire a kétségbeesett főudvarmester lakatost kerített, minden késő volt. Mária Teréziát annyira dühbe hozta ez az eset, hogy gróf Czobornak félévnél tovább megtiltotta az udvarnál való megjelenést, az udvari álarcosbálok tartását pedig végkép beszüntette.

Nos, szóval így kötődik a magyarokhoz, pontosabban a legendásan pazarló és könnyelmű életmódot folytató magyar gróf, Czobor József (1705-1785) szerecsenjeihez Mária Terézia szigorú, a farsangi mulatságokat szabályozó rendelete.

‍