Margit és Gellért itt váltják egymást: 1870-ben éppen ezen a napon adták át a Budavári Siklót!

Gróf Széchenyi István (1791-1860) fia, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet is megalapító Széchenyi Ödön (1839-1922) francia példa alapján álmodta meg a Budavári Siklót, aki párizsi útja során találkozott az Eiffel-torony gőzhajtású felvonójával. Siklóvasútra azonban egyedül Lyonban láthatott példát, tehát az ötletet, hogy a Várhegy Dunára nyíló lejtőréje siklóvasút épüljön, feltehetően az akkor már működő lyoni Funiculaire de la rue Terme ihlette.

‍

Az ekkor még gőzhajtással működtetett, sínpályás, de kötélvontatású vasút terve meglehetősen korát meghaladó ötletnek számított, Európában ugyanis egyedül a már említett, 1862. nyarán elkészült és átadott lyoni sikló készült hasonló tervek alapján. A legnagyobb fia által megálmodott és megvalósított Budavári Sikló tehát a második volt a kontinensen. A terveket a már Konstantinápolyba is siklót tervező Wohlfahrt Henrik készítette.

Gr. Széchenyi Ödön tegnap kapta meg a Budavárba vezető sikló felállítására vonatkozó engedélyt, és pedig 40 évre.

- írta a Budapesti Közlöny, 1868. június 3-án. Tehát ekkor kapott zöld utat gróf Széchenyi Ödön ötlete.

Augusztusban pedig már meg is alakult a korábban „Budai Hegypálya Társaság“-nak, németül „Ofner Bergbahn Gesellschaft“-nak nevezett, később Budai Gőzsikló Részvénytársulatként bejegyzett cég, amelynek alapítótagjai között ott található az ötletgazda, gr. Széchenyi Ödön is.

A munkálatok már megkezdődtek: a földmunka, pályaépítés és helyiségek építése Neuschlosz vállalkozóra, a gépezet kiállítása Schulze Tivadarra Bécsben van bízva.

- írta meg szintén a Budapesti Közlöny, 1868. augusztusában.

A Széchenyi-féle gőzsikló építésénél a legnagyobb munka a pályaépítést megelőző földmunkák tekintetében volt. A cca. 100 méteres nyomtáv kiépítéséhez hatalmas mennyiségű földet kellett elhordani, ráadásul az építkezést nehezítette, hogy a miniszterelnökségnek helyet adó, a sikló tervezett nyomvonalától szinte néhány méterre lévő Sándor-palota ekkor már állt, így a munkák statikailag is tűpontos előkészítést igényeltek. A lépcsőzetesen épült, három elemből álló 24-24 férőhelyes, panorámaüveges kocsikat a bécsi Spiering-féle kocsi- és pályaépítő gyár készítette el, a 30 lóerős gőzgépet szintén Bécsből, Schulz Tódor üzeméből hozták, a kazánokat az Első Magyar Gépgyár szállította.

Végül közel két évnyi kemény munka után a Széchenyi Ödön által megálmodott gőzsiklót 1870-ben éppen ezen a napon, tehát március 2-án avatták fel. A fővárosiak azonnal megkedvelték az új járművet és bár 4 krajcáros viteldíj ide vagy oda rögtön az indulástól elkezdték a kényelmükre használni, hiszen számos közhivatal itt a Budai Várban székelt, ahova sokak számára már csak a szintkülönbség miatt is komoly kihívás volt feljutni ügyeket intézni, s amelyet a kedvezőtlen időjárási körülmények – mint a hó, az eső vagy a sár – sokszor tovább nehezítettek.

‍

‍

Azt például a Budai Gőzsikló Rt. jelentéséből egészen pontosan tudjuk, hogy az újonnan elkészült Sikló a nyitás utáni áprilisban már összesen 41.153 személyt szállított és 7.358 forintnyi bevételt realizált a részvényesek számára. Szeptemberben pedig már arról számoltak be, hogy a féléves működési beszámolóban, hogy a Sikló 6 hónap alatt várakozáson felül, több mint egymillió, egészen pontosan 1.102.472 személyt szállított. A sikló tehát nem csupán a fővárosi polgárok és a fővárosba látogatók kényelmét szolgálta, de komoly jövedelmet is jelentett a befektetők számára.

A Várban található budai színkör színházi előadásaira szórakozni járó polgárok is előszeretettel használták, illetve használták volna a főváros új és látványos közlekedési eszközét. A pórul járt polgárok jogos reklamációja is szinte azonnal révbe ért az utasok igényeit rugalmasan kezelő „részvénytársulatnál”, amelynek közleményéből kiderül, hogy nem vonakodott korrigálni az esti járatindulásokat:

A gőzsikló társulat azt a helyes intézkedést tette, hogy ezentúl nem a szinlapon kitett ideig, hanem mindaddig vár, mig a színi előadásoknak valósággal vége van, s a vendégeket folyvást szállítja.

‍

1878. augusztus 25-án megjelent lapszámában a Magyarország és a Nagyvilág című lap pedig így fogalmazta meg a nyári, békebeli, ünnepi idillt:

Szent István ünnepének rendkívül szépen kedvezett kedden az idő. A főváros szokott fénynyel ülhette meg a nemzet védszentjének, az első magyar királynak emlékünnepét. Emelték az ünnepélyt a fővárosba sereglett idegenek, kik már a kora reggeli órákban ezred ével jártak a várba vivő utczákon. Volt is a helyi hajóknak, csavargőzösöknek s a siklónak dolga egész délelőtt. A lánczhídon is rendkívüli nagy volt a személyforgalom.

A jármű történetében elvileg csak két baleset történt, az egyik, amely nagyobb hírverést kapott 1896. június 11-én, éppen egy külföldi újságírók számára rendezett miniszterelnöki fogadás után. Amelyről a korabeli lapok részletesen beszámoltak, s éppen az egyik, nevezetesen a Budapesti Hírlap, 1896. június 18-án megjelent cikkében megírt Báró Bánffy Dezső (1843–1911) miniszterelnök reakciójából tudjuk meg, hogy minden korábbi közlés ellenére nem csupán egyszer történt baleset a Siklón. De nézzük csak mit is írt a balesetről beszámoló újságíró!

Tizenegy órakor váratlanul súlyos baleset zavarta meg a miniszterelnök szép estéjét, és fájdalom, tartunk tőle, azt a kitűnő hatást, melyet a budapesti tartózkodás a külföldi újságírókra tett. (…) A társaság a teraszon akkor leginkább Munkácsy Mihály és neje körül forgott, míg a háziasszony, a miniszterelnöknő a belső termekben társalgott illusztris vendégeivel. Egyszerre tompa zuhanás hallatszott a teraszra, olyan, mintha a Gellérten ágyút sütöttek volna el. (…) Még az imént láttuk a terraszról, hogy egész csapat frakkos, fehér nyakkendőért ment be a sikló állomásházába, akik a miniszterelnök estéjéről távoztak. Mi történt velük? (…) A szomorú feleletet csakhamar megkapták. Rendőrök a sikló állomás házából egy sebesültet hoztak ki karjukon és a miniszterelnöki palota kapuja felé vitték. Képzelhetni, micsoda látvány volt ez a fényben úszó terraszról! Most már bizonyos volt, hogy komoly szerencsétlenség történt. A mulatság egyszerre megszakadt, a termek elnémultak (…)  A miniszterelnököt rendkívül leverte a szerencsétlenség. A részleteket az újságíróktól kérdezte és ingerülten kiáltott föl: — Másodszor történik ilyen dolog a siklóval, amióta én itt lakom. (…) A szerencsétlenül járt utas Prileszky udvari titkár volt. Mind a két lába eltört és az arcát összevissza vágta az ablaküveg (…) csakhamar megtudtuk, hogy a lefelé indított kocsikkal is baj történt. Ezek zuhanva érkeztek le és részben összetörtek. Huszonnégyen ültek a kocsikban s ezek közül a hirlapíró-kongresszus öt tagja megsérült. Egy sem veszélyesen, de egy mégis súlyosabban, négy könnyen.

A felső kocsiban megsérült Prileszky Károly királyi udvarmestert a helyszíne siető mentőorvos, személyesen Dr. Kresz Géza (1846-1901) rögtön a Szent János kórházba szállította, ahol azonnal ellátták, később felgyógyult.  A rendőri vizsgálatból utóbb kiderült, hogy a balesetet emberi mulasztás okozta. Dorogsághy Dénes, a Sikló igazgatója elrendelte, hogy a miniszterelnöki fogadás miatt a Sikló meghosszabbított nyitvatartással egészen 23 óráig járjon. A gépésznek azonban lejárt a munkaideje, ezért meglehetősen hanyagul mindent a fűtőre bízott. Ahogyan pedig ilyen esetben általában lenni szokott: a fűtő hibázott. Szerencsére végül senki sem halt meg a baleset következtében.

A Sikló - a végül ötven éves koncesszió lejártával - 1920-ban a Budapesti Székesfőváros tulajdonába került, akitől 1932-ben a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. (BSZKRT) vette át az üzemeltetési feladatokat. A budai Várba egészen 1928-ig ez volt az egyetlen tömegközlekedési eszköz. S noha a Sikló 1928-ban vetélytársat kapott a Várbusz-járatok megindításával, ennek ellenére mit sem vesztett népszerűségéből, sőt folyamatosan emelkedő utasszámmal büszkélkedhetett, ezt kvázi csak a gazdasági világválság torpantotta meg átmenetileg.

Bár a városi legenda szerint a második világháborúban sikló súlyosan megrongálódott, azonban az igazság az, hogy az ostrom alatti becsapódás következtében csak a felső indóház és az ottani kocsi rongálódott meg, azonban a kazán és a gőzgép épen maradtak. Sokkal inkább politikai okai lehettek annak, hogy végül a siklót nem állították helyre, sőt a kommunista hatalomátvétel utáni Rákosi-rendszerben a megmaradt berendezéseket is elbontották.

Noha a Kádár-korszakban számos terv készült a sikló újjáépítésére, illetve mozgólépcsővel történő kiváltására. Végül a ’60-as években alakult meg a „Sikló Bizottság”, amely konkrét terveket készített, azonban a szándék megfogalmazásán kívül nem igazán történt semmi érdemleges. A hetvenes évek közepén szocialista vezetés a Sikló felújítását, tehát a Clarck Ádám tér és a Szent György tér járművel történő összekötését a Budapesti Közlekedési Vállalat részére delegálta megvalósítandó feladatként, azonban a Sikló felújítását végül csak 1984-ben kezdték meg, az ünnepélyes avató ünnepségre 1986. június 4-én került sor, amely után viszont már másnap megindult a közlekedés. A helyreállított Siklót elektromos villanymotor hajtja, a felvonóberendezés pedig - szemben a korábbi alsó gőzgéppel -a felső állomásra került.

A siklót, amelyet mától vehet igénybe az utazóközönség, Grósz Károly adta át. A két, egyenként 24 személyes siklókocsit a BKV naponta 7.30 és 22 óra között üzemelteti. A kabinok a két állomás közötti távolságot mintegy 50 másodperc alatt teszik meg. A járatok a legritkábban 10 percenként követik egymást, a viteldíj a felnőtteknek 10, a gyermekeknek 5 forint menetenként.

- írta meg az avató ünnepség másnapján a Népszava. A sikló egy évvel később, 1987-ben már fel is került az UNESCO Világörökség listájára, mint Budapest Duna-parti látképének meghatározó része.

‍

‍

2021. szeptemberében a lépcsős kialakítású sikló kocsikat - Margitot és Gellértet - elszállították felújításra, valamint átépítették a síneket is, 2022. február 8-án indultak el ismét a járművek, amelyek ma már közkívánatra lassabban, 95 másodperc alatt teszik meg a látványban sem utolsó időutazást.

‍