Márai Sándor így írt az augusztusról

Márai volt A BUDAI POLGÁR, így csupa nagybetűvel, hiszen ő képviselte legmarkánsabban és legtermészetesebben azt a letűnt polgári világot, amely örökre elveszett a szovjetek által megszállt kelet-európai országokból – a zsidó polgárság elhurcolása, elüldözése és a német polgárság kitelepítése után – a második világháborút követő új világrendben. Ha jobban belegondolunk Márai élete egy kényszerű menekülés volt az állandó üldöztetésben. Kassát, a felvidéki polgárvárost magyarsága miatt kényszerült elhagyni a család, Magyarországról pedig annak az életformának az üldöztetése miatt, amit polgárinak nevezünk. Ami valójában arról szól, hogy az ember – megteremtve a piaci igényeknek megfeleltetett megélhetését és jólétét - fizikálisan, pontosabban anyagilag független a mindenkori hatalomtól, ennek következményeként szellemileg és spirituálisan is szabad a világi impériumoktól. Márai ezt a szabadságot nem adta volna oda, nem áldozta volna fel semmiért, inkább valódi otthonától és hazájától távol, valójában ezek nélkül élt a világban, de kétségtelenül mindig, mindenhol függetlenül és szabadon. Márai egyedi, senkivel sem összetéveszthető írói stílusa a sztoikus, epiktétoszi filozófia leképződésében, annak egy XX. századi polgár egyedien rezignált hangvételű tolmácsolásában rejlik. Írásai ezért is örökérvényűek és az egész okcidentális világban érvényesek, ugyanis egy Európában mindenhol eltünedezőben lévő világnézet, a XX. századi polgári életfelfogás és életmód lassú illanásának mértékletes tudomásulvételének valóban szép (!) irodalmi rögzülései.

A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…

- foglalta össze egy helyütt az általa képviselt polgári attitűd lényegét.

Márai persze az augusztusról is úgy tudott írni, ahogyan senki más. Egy nyugat-európai – Londont, Párizst, Velencét, Firenzét és Rómát – érintő vakáció után megérkező polgári világ tárul elénk, annak gondolataival, álmaival és eszmélésével. A megérkezés – igen, akár ez is lehetne a címe ennek a Négy évszak című kötetben (1938) megjelent írásnak. És talán ebben a mai világban illendő lenne a szövegen rövidíteni, de nem tettem. Mert Máraihoz hasonlóan én is ragaszkodom ehhez a letűnt, korszerűtlen, a gyorsaságot, egyszerűséget és rövidséget egyáltalán nem preferáló - s legalább magunkhoz legyünk őszinték - kissé avítt, ásatag világhoz...

‍

‍

"Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. „Igen, jövök már”, kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak.

De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak.

Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanító feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gondolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egész őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák.

Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? – kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni."

‍