Ma van a magyar építészet napja, 140 született Kós Károly
De mi köze az erdélyi építésznek, írónak, művészpolihisztornak a Budai Várhoz? Cikkünkből természetesen ez is kiderül!
A parlament idén ősszel, október 25-én nyilvánította Kós Károly születésnapját, december 16-át a Magyar Építészet Napjává. Így az idei évtől, december 16-án kerülnek majd átadásra az építészeti díjak, illetve új elismerésként a Kós Károlyról elnevezett életműdíj is, mint az építész szakma legnagyobb állami elismerése. A XX. századi magyar művészet kiemelkedő alakja építészként és íróként is maradandót alkotott, de mindezek mellett festett, grafikákat készített, néprajzzal és művészettörténettel is foglalkozott.
Az Országgyűlés, egyhangú döntésével egyetértett Lázár János javaslatával, amely szerint az íróként, képzőművészként és politikusként is jegyzett Kós Károly egész életpályája hiteles volt. Amit az erdélyi polihisztor a magyar-ügyről, a nemzeti-ügyről, a közügyről és az építészetnek vagy a művészetnek ebben való szerepéről vallott az pártállástól függetlenül mindenki számára követendő. Kós Károly művészete úgy válaszolt a korabeli trendekre és volt ezáltal korszerű, hogy közben a legértékesebb építész hagyományainkat is megmutatta és ezáltal megőrizte.
- szólt az Építési és Közlekedési Minisztériumnak a jeles nap kapcsán kiadott ünnepi sajtóközleménye.
És hogy mi köti a neves építészt a Budai Várhoz? Nos, egy olyan tiszavirág életű építmény, ami egyetlen jeles napra készült.
Kevesen tudják ugyanis, de az 1883. december 16-án Temesváron Kosch Károly néven született Kós Károlyt (1883-1977) bízták meg az utolsó magyar király, IV. Károly (1887-1922) 1916. december 30-án tartott koronázási ünnepségének díszleteinek tervezésével, pontosabban az úgynevezett „koronázási domb” felépítésével. A ceremónia főszervezésével megbízott polihisztor, a későbbi Bethlen-kormány külügyminisztere, gróf Bánffy Miklós (1873-1950) - mint IV. Károly koronázási ünnepségének kormánybiztosa - korának legtehetségesebb művészembereit gyűjtötte maga köré. Kósnak ez volt az egyetlen jelentősebb megbízása az első világháború idején.
A koronázási ceremónia a Mátyás-templomban, illetve a Szentháromság téren zajlott, majd az uralkodó - a magyar koronázási szokásoknak megfelelően - lovával felvágtatott a Szent György téren emelt koronázási dombra, ahonnan a négy égtáj felé suhintott díszes kardjával, szimbolikusan ezzel kifejezve, hogy az országot minden irányból érkező támadástól kész megvédeni. Az ünnepi magaslatot az ország összes vármegyéjéből hozott földekből építették.
Érdekes adalék, hogy a kormánybiztos Bánffy a díszes felvonulás végére a díszsorba beállította a háborúban megrokkant obsitos katonákat is, amit sokan felháborítónak, ünneprontónak tartottak.
A királyi pár nyolcas fogaton érkezik a Koronázó főtemplom elé. A megkoronázott király a Szentháromság szobornál esküt tesz a magyar alkotmányra. Mellette Csernoch János hercegprímás és Tisza István gróf, a betöltetlen nádori tisztség teendőivel megbízott miniszterelnök. A koronázási menet indulását várók csoportjában nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány. A Szent György térre induló menetben lovagolnak: Frigyes főherceg, a Monarchia táborszernagya, balján fiával, Albrecht főherceg vadász-főhadnaggyal. A király előtt a hercegprímás és Tisza István. A Szent György téren a király az ország összes megyéinek földjéből emelt Koronázási Dombra vágtat és Szent István kardjával a világ négy tája felé sújt.
- szólt az egykori filmhíradó szövege, magát a koronázásról szóló tudósítást pedig az alábbi videón tekinthetjük meg.
Így kötődik tehát Kós Károly a Várnegyed történetéhez.
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
A Kossuth- és József Attila-díjas magyar orvos, író és műfordító 1901. április 18-án született értelmiségi család sarjaként az erdélyi Nagybányán. Az orvosi végzettségű író a „minőség forradalmára” volt. Hitte, hogy a minőségi kultúra minél szélesebb társadalmi rétegekhez történő eljuttatása a nemzet javára válik, szemben a romboló politikai eszmékkel. Nehéz ember volt, olyan, akinek elhivatottsága, igazságkeresése sokszor kizárta a megalkuvást. Éppen félévszázada hagyta itt a földi világot, cikkünkkel az egykor a Krisztinavárosban élt íróra emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
