„Kitártan, a két égő part fölött…” - Tóth Árpád édes-szomorú őszi verse Buda és Pest fölé repít bennünket
A Várnegyed egykori lakóját, Tóth Árpádot a Duna két partját, Pestet és a vele szemben büszkén magasodó Budát összekötő híd ihlette meg 1926. őszén. A versből arra következtethetünk, hogy az egykori, a háborúban megsemmisült Erzsébet hídról van szó. A mélabús költeményt, amelyben megjelenik a budapesti ősz méltatlanul kevésszer halljuk, pedig egy a magyar irodalom szekreterének titkos mélyén lapuló gyémántról van szó.
Tóth Árpád (1886-1928) az egyik legnagyobb magyar költő az egykori a mai Táncsics Mihály utca 13-ban lakott feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányával, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig.
impresszionista lírájának több költeményében megjelenik a kifeszített táj és az örökké váló pillanat, melyben az elmúló élet költői képe szinte galaktikus végtelenbe olvad. A Buda és Pest két partja között álló költő képzelete főnixmadárrá varázsolja a hidat, s a végtelenbe feszíti annak szárnyait. A költő és szerelme a hömpölygő Duna fölött állva, a szinte fényképpé rögzült tér és idő tértelenségében és időtlenségében repülnek az életen át a képzeletbeli madár hátán, a híd metamorfózisaként szárnyaló főnixmadár utasaiként, majd érnek földet a szomorú valóságban. De olvassák csak!
A HÍDON
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris - látod? - húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Vagy hallgassák meg Gáspár Sándor előadásában:
A letűnt polgári világ egyik utolsó mohikánja írásainak egy jelentős részében megtanít bennünket, európai embereket értékelni, hogy az évszakok váltakozásai mennyire színessé, s változatossá teszik életünket. Október az őszközepe, amikor ugyan még olykor-olykor a nyár emléke is felderenghet, s már a tél is csábítana, azonban mégis: október a legtisztább őszi hónap. Az alábbi cikkben az író októberhez kapcsolódó írásaiból szemezgettünk, de ahogyan Márainál megszokhattuk, az idézetek nem egy hónapról szólnak, hanem annál sokkal többről: a polgári világlátás szellemi metszetéről, a polgári szemüvegen át szemlélt emberi életről, egy polgárnak az emberi világról vallomásairól.
1990. október 9-én halt meg Ottlik Géza (1912-1990) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, műfordító. Az Iskola a határon írója a valóságban egy iskola mellett élt a krisztinavárosi Horváth-kertnél, az iskola pedig az egykoron Werbőczy Gimnázium névre, ma Petőfire keresztelt Gimnázium volt.
A Várnegyed egykori lakóját, Tóth Árpádot a Duna két partját, Pestet és a vele szemben büszkén magasodó Budát összekötő híd ihlette meg 1926. őszén. A versből arra következtethetünk, hogy az egykori, a háborúban megsemmisült Erzsébet hídról van szó. A mélabús költeményt, amelyben megjelenik a budapesti ősz méltatlanul kevésszer halljuk, pedig egy a magyar irodalom szekreterének titkos mélyén lapuló gyémántról van szó.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
