„Kitártan, a két égő part fölött…” - Tóth Árpád édes-szomorú őszi verse Buda és Pest fölé repít bennünket
A Várnegyed egykori lakóját, Tóth Árpádot a Duna két partját, Pestet és a vele szemben büszkén magasodó Budát összekötő híd ihlette meg 1926. őszén. A versből arra következtethetünk, hogy az egykori, a háborúban megsemmisült Erzsébet hídról van szó. A mélabús költeményt, amelyben megjelenik a budapesti ősz méltatlanul kevésszer halljuk, pedig egy a magyar irodalom szekreterének titkos mélyén lapuló gyémántról van szó.
Tóth Árpád (1886-1928) az egyik legnagyobb magyar költő az egykori a mai Táncsics Mihály utca 13-ban lakott feleségével, Lichtmann Annával (1895-1967) és kislányával, Tóth Eszterrel (1920-2001) 1917-től egészen haláláig.
impresszionista lírájának több költeményében megjelenik a kifeszített táj és az örökké váló pillanat, melyben az elmúló élet költői képe szinte galaktikus végtelenbe olvad. A Buda és Pest két partja között álló költő képzelete főnixmadárrá varázsolja a hidat, s a végtelenbe feszíti annak szárnyait. A költő és szerelme a hömpölygő Duna fölött állva, a szinte fényképpé rögzült tér és idő tértelenségében és időtlenségében repülnek az életen át a képzeletbeli madár hátán, a híd metamorfózisaként szárnyaló főnixmadár utasaiként, majd érnek földet a szomorú valóságban. De olvassák csak!
A HÍDON
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris - látod? - húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Vagy hallgassák meg Gáspár Sándor előadásában:
A napokban lesz 175 éve annak, hogy felavatták a Széchenyi lánchidat. 1849-ben, éppen a hídépítést finanszírozó bankár, báró Sina György (1783-1856) születésnapján, vagyis november 20-án adták át az azóta a magyar főváros egyik jelképévé vált Lánchidat. Dr. Csorba László, a BTM Vármúzeum főigazgatója Budapest egyik legnépszerűbb építményének történetéről mesél a múzeum legújabb videójában. Íme!
Az 1867. évi kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia égisze alatt Magyarország egész eddig történetének egyik legvirágzóbb korszakát élte. Ebben az időben épültek fel Pest és Buda emblematikus középületei, a városképet meghatározó bérházai, gyönyörű hídjai, s pazar villái; egy szó, mint száz: ekkor vált világvárossá a magyar főváros. A Béccsel versenyre kelt Pest-Buda olyan urbanisztikai fejlődésen indult el, s ment keresztül a dualizmus néhány évtizedes időszakában, ami után azóta is csak áhítozunk. Az európai nagyvárossá avanzsált Budapesten megjelentek – részben bécsi mintára – az elegáns cukrászdák, kávéházak, éttermek, mindez ötvözve az osztrákok konyhaművészeténél jóval sokszínűbb magyar gasztronómiai kultúrával. Cikkünkben elsősorban a Monarchia legfontosabb cukrászdáit, s azok békebeli süteményeit mutatjuk be röviden.
A most 80 éve meggyilkolt, tragikus sorsú magyar költőgéniusz ugyan sosem élt a Várban, azt viszont tudjuk, hogy rengeteget kirándult Budán és számtalanszor megfordult a Várnegyedben is. Erről tanúskodik a halálának 80. évfordulójára írt cikkünkben közölt fotó is, ami a Budai Várban a Bástya sétányon (ma Tóth Árpád sétányon) készült.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
