Kisvasút a Budai Várban? Ne vicceljen már!
Pedig de! 1944 karácsonya és 1945. február 13. között a Budai Várat szó szerint rommá lőtték a fővárost elfoglalni szándékozó szovjet csapatok. Az ostrom után a Várnegyed mikrovilágának különlegessége az újjáépítésben is megmutatkozott, nem is akárhogyan.
Az Úri utca lakóközösségét számos veszteség érte a második világháborúban; hogy csak néhányat említsünk: innen az Úri utcai palotájából hurcolta el a Gestapo Mauthausenbe gróf Sigray Antalt (1879-1947) felsőházi képviselőt és politikust, de szintén itt, egész pontosan az Úri utca 52. számú ház pincéjében tartoztatták le és szállították rabkórházba a volt főispánt, gróf Széchenyi Viktort (1871-1945) is, sajnos egyikük sem térhetett már vissza, de ugyanebben az utcában kapott halálos sebet a híres építész, iparművész, Toroczkai Wigand Ede (1869-1945) is egy ostrom alatti bombatámadásban. Sajnos, hosszan sorolhatnánk még az Úri utcai és budavári közösség tragikus áldozatait. De minden - az emberi képzeletet felülmúló - szörnyűség és megpróbáltatás ellenére, ahogyan a költő fogalmazott „Az Élet él és élni akar…’
A háború borzalmai után, szinte másnap megindultak a munkálatok. De talán sehol sem volt olyan különleges a romeltakarítás a fővárosban, mint itt a Várban, ahol grófok, bárók, politikusok lapátolták a sittet a mérhetetlen veszteségek után. Széchényiek és Szaplonczayak, lányok és fiúk, nők és férfiak, felnőttek és gyerekek szorgoskodtak a háború utáni közmunkákban. A budapesti újjáépítési történetek közül mégis talán az egyik legérdekesebb, hogy itt, a budavári romeltakarítási munkálatok alatt még egy kisvasutat is munkába állítottak az Úri utcában, amivel egyszerűbben tudták elszállítani az akadályként feltorlódó törmeléket.
Könnyen lehet, hogy az ötlet a Várbarátok Körének egykori alapítójának, az Úri utca egykori lakójának, a MÁV egykori igazgatójának, Neÿ Ákosnak (1881- 1967) fejéből pattant ki. Az egykori vasútigazgatóról illik megemlítenünk, hogy a vészkorszak idején az Úri utca 19. szám alatti házában a későbbi Gaudiopolis létrehozója, a Bécsi kapu téri evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor (1909-1974) szállásolt el a deportálástól megmenekített zsidó gyermekeket. Persze a neves mérnök is itt, az Úri utcai ház földszintjén vészelte át családjával az ostromot, akik a harcok befejeztével szintén kivették a részüket a helyreállítási munkálatokból. Szóval, mi arra tippelünk, hogy talán az ő ötlete lehetett, viszont egy biztos: a megoldás hatalmas leleményességre vall. Nézzék csak a Fortepan ide vonatkozó fotóit!
Galimberti Sándor (1883–1915) és Dénes Valéria (1877–1915) életmű-kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. A fiatalon és tragikus körülmények között meghalt házaspár tagjai külön-külön is a XX. magyar festészet kiemelkedő tagjai voltak, azonban kettejük világa egy meghatóan szép, az ártatlan és önzetlen szerelem festői tájára vezet el bennünket. A kiállítás azért is érdekes, mert Dénes Valéria az egyetlen magyar festőnő, aki Henri Matisse tanítványa volt.
A letűnt polgári világ egyik utolsó mohikánja írásainak egy jelentős részében megtanít bennünket, európai embereket értékelni, hogy az évszakok váltakozásai mennyire színessé, s változatossá teszik életünket. Október az őszközepe, amikor ugyan még olykor-olykor a nyár emléke is felderenghet, s már a tél is csábítana, azonban mégis: október a legtisztább őszi hónap. Az alábbi cikkben az író októberhez kapcsolódó írásaiból szemezgettünk, de ahogyan Márainál megszokhattuk, az idézetek nem egy hónapról szólnak, hanem annál sokkal többről: a polgári világlátás szellemi metszetéről, a polgári szemüvegen át szemlélt emberi életről, egy polgárnak az emberi világról vallomásairól.
1990. október 9-én halt meg Ottlik Géza (1912-1990) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, műfordító. Az Iskola a határon írója a valóságban egy iskola mellett élt a krisztinavárosi Horváth-kertnél, az iskola pedig az egykoron Werbőczy Gimnázium névre, ma Petőfire keresztelt Gimnázium volt.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
