Ilyen volt a karácsony az ostrom alatt a Várban

Akik Budapesten szorultak az ostrom idejében, heteken át aszalódtak az ostromlott város pincéiben, és végigélték egy nagyváros pusztulásának minden irtózatát.

- írta naplójában Márai Sándor (1900-1989).

A szemközti Sashegyen, az akkor Miasszonyunk útja 8. szám, ma Meredek utca 8. számú házban élő író, Fekete István (1900-1970) bejegyzése által az ember szinte összerezzen, ahogyan a fülében dörögnek a fegyverek:

Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. (…) Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Tankok dübörögtek a Budaörsi úton, és hujjongva mentek a gránátok házunk felett…

A budapesti emberek számára a béke elérhetetlen vágyálommá vált. De más világ volt már ez… A régit bedarálta, felégette a háború, a békeévek polgári világát valószerűtlen, szép és távoli emlékké festette az élet, ahogyan Ignotust is messze söpörte a tajtékzó gyűlölet egykori budavári palotájából, a közel tíz évvel korábban távozó Kosztolányi Dezső (1885-1936) Logodi utcai házának helyén pedig már bombatölcsér tátongott, ahogyan az attól néhány méterre álló sarokházat is megsemmisítő találat érte, amely a másik nagy polgári író, Márai Sándor otthonát is magában rejtette. Az egykor színpompás Várnegyed szürkés romhalmazzá vált, az élet elbújt, a föld alá menekült a halál gyilkos öleléséből, de az sokszor még a pincemélybe is utána lopakodott, s kíméletlenül utolérve elragadta azt.

‍

A magát Leányfalun meghúzó Márai így írt 1944. december 26-án:

A Duna partján siettem végig vissza az elhagyott házba. A Duna jégtáblákkal zajlott. Két nappal elébb a németek feltűnés nélkül, zörejtelenül kiürítették a községet és az egész környéket. (…) A Duna felső hajlatánál, Esztergom körül s aztán szemközt, a folyó túlsó partján, a korszerű háború minden fegyverével harcoltak: az orosz ágyúk, a Sztálin-orgonának nevezett, különös és nagyon hatásos aknavetőszerű fegyverek éjjel és nappal ontották a tüzet.

‍

A szenteste napján az Úri utca 52-ben élő fiát, a híres magyar vadászt és írót, Széchenyi Zsigmondot (1898-1967) meglátogató és a Várban ragadó egykori székesfehérvári főispán, gróf Széchenyi Viktor  (1871-1945) így ír naplójában a karácsony első napjáról:

Lefekvés előtt tényleg erős ágyúzás, mely folyton fokozódik. Aludni alig lehet. Vérmezei ütegek pokoli lármája megreszketteti az ablakokat.

Másnapi bejegyzéséből az alábbi részlet jól érzékelteti az elviselhetetlen emberi veszteségeket:

Lili (a politikus felesége – szerk.) ezalatt (3-4 körül) átmegy Verbőczy (sic! – szerk.) utcába Edinához, mialatt együtt ültek a Verbőczy utca felöli szobában – óriási durranás és kiabálás. Két belövés volt. Egyik Szapáry Marie hegyi szobájában nem robbant, csak rongált. A másik Sardagnáék lakásába hatolt, az egyik ikerlányt megölte, az anyát megsebesítette.

Egy másik túlélő vári arisztokrata, egykori pénzügyminiszteri főtanácsos, Dr. Szaplonczay József (1901-1977), aki az Úri utca 7. szám alatti teljes lakóközösséget oltalmába vette, így írt ostromnaplójában a karácsony napjairól:

A Szenteste, a két ünnepnap és december 27-e dermesztő félelemben telt, december 28-án a helyzet már tarthatatlanná vált., a sötétség beálltával egyik becsapódást a másik követi. Elhatároztuk, hogy az éjszakát már a bunker védelmében töltjük.

Majd két napra rá így folytatta:

A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.

‍

Márai a Föld, Föld! című művében így írt az ostrom után egykori otthonáról:

‍

Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott … felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót.

‍

Az író a pusztulás után még a megújulás lehetőségében bízva, s hazánk nyugati orientációjában reménykedve - ma már ismerve a nagyhatalmi megállapodásokat, sajnos indokolatlanul - így írt háború utáni bejegyzéseiben:

Ezekben a napokban minden elpusztul, s aztán mindent egészen elölről és másképpen kellene elkezdeni. (…) Mindennek értelme, hogy az emberi életnek egyetlen célja van: a szabadság. Bizonyos elemi, emberi szabadságjogok és szabadságigény nélkül nem érdemes élni. S a szabadságnak egy útja van: a demokrácia. Ez is tökéletlen és viszonylagos, de a gyakorlatban ez a legtöbb, amit ember megvalósíthat. Minden megmaradt erejével minden ember dolgozzék azon, hogy Magyarország demokratikus állam legyen. Ennyi a feladat, máskülönben hiába volt minden.

‍

‍

Ma már tudjuk, hogy ott akkor az ostromban elpusztult valami más is, nem "csak" a város. Örökre letűnt egy világ, amire ma már egyre kevesebben emlékezhetnek, s amit jobb híján egyszerűen csak polgárinak nevezünk... Az ostrom karácsonyán eltört ebben a világban valami, ahogyan a gyermekek lelkében a karácsonyi misztériumot egyszerre csak felváltja a kiábrándító és álomgyilkos valóság.

‍

Ilyen volt a karácsony 1944-ben, egy világot pusztító ostrom idején...

‍

‍