„Halottak napján most kétszeres a bánat: elhunyt szeretteink, s a hősi holtakért…”
Halottak napja van, az emlékezés óráit éljük meleg otthonainkban, s a hűvös, avarillatú temetőkben egyaránt. Ilyenkor a meggyújtott gyertya lángjával valahol legbelül mi magunk is elégünk picit. Magyarként azonban ezek a szomorkás napok kétszer olyan nehezek, mint más nemzetek gyermekeinek, hiszen a vérbe fojtott szabadságunk dermedt csendjét, s annak utolsó percéig harcoló hőseit is megidézik. 1956-ban ezeken a napokon ontották véreinket, mi pedig egy eddig szinte ismeretlen verssel emlékezünk rájuk!
Miközben 1956-ban ezen a napon a Nagy Imre-kormány reggeli ülésén még a miniszterelnök vezette ENSZ-delegációról álmodozik, addig Moszkvában Nyikita Hruscsov már Kádár Jánossal tárgyal és személyében meg is találja azt a pragmatikus magyar politikai vezetőt, aki legitimálni fogja számára a kíméletlen szovjet katonai beavatkozást, valamint a vérbefojtott forradalom és szabadságharc utáni kegyetlen és embertelen megtorlásokat. Az események gyorsan pörögnek, hiszen a nyugati nagyhatalmak gazdasági érdekei szempontjából jóval nagyobb jelentőségűnek vélt Szuezi-válság kapóra jött Moszkvának, s lehetőséget adott a Szovjetuniónak a magyar forradalom hangtalan vagyis visszhangnélküli eltiprására. Ezért is történhetett meg, hogy a november elsején Moszkvába szállított Kádárt november 3-án a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) első titkáraként, Hruscsov már ki is nevezte az eredetileg Csermanek Jánosként született moszkovita politikust.
A Várban közel háromszáznyi, főként fiatalokból álló budavári forradalmárok mindent megtettek a szovjetek által csak Forgószél névre keresztelt, s katonai hadműveletnek titulált - a szabadságharc eltiprását jelentő - végzetes támadás feltartóztatásáért. A budavári Sziklakórházban a forradalom kirobbanása után pár nappal, október végétől rengeteg sebesültet láttak el. Az utolsó napokban a forradalmárok a Széna téri forradalmárokkal együttműködve próbálták feltartoztatni az acélszörnyeket. Kevesen tudják, de a T-54-es tankok és a Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov (1919-2013) által kifejlesztett AK-47-es automata puskák első külföldi, éles harcászati bevetetésére itt, 1956-ban, Budapest utcáin került sor.
A tavaly Rubin-diplomáját is átvevő Vörös Attila 1931-ben született, 1956-ban – a később Ausztráliába emigrált - testvérével harcolt, de még ma is köztünk van, s egy újbudai öregek otthonában éldegél. Szívbemarkoló verse egy fiatal fiú halálának balladájával enged bennünket közelebb az életben maradt hősök érzéseihez. S talán nem eretnekség, ha egy Budavár-tematikus portálon egy pesti srácokról író verssel emlékezünk.
Ballada egy pesti srácról
Tizenöt éves volt, még játszhatott volna,
született a Práter s a Pál utca között.
Kint hazugság várt rá, bent egy szoba-konyha,
ahová nap is csak elvétve sütött.
Együtt érzett mindig a kis Nemecsekkel,
nem gondolta akkor, hogy egyszer azzá lesz,
s bekerül majd ő is csupa nagybetűvel
’56 könyvébe, mint kész történelem.
Nem tanulta sehol, de szíve a helyén volt,
hova álljon, mikor ránk tör a fergeteg.
Védte, ahogy lehet a hazát, mint a grundot,
s nem vette el hitét a sok acélszörnyeteg.
De torkolattűz lobbant, s vége minden vágynak,
gyertyák égtek érte, a csöpp kis életért.
Halottak napján most kétszeres a bánat:
elhunyt szeretteink, s a hősi holtakért.
Tizenöt éves volt, még élhetett volna,
emlékét gyalázzák mosolygó gyilkosok,
de nekünk, felnőtteknek Te lettél a példa
s véred váltja meg a szabad holnapot.
Gyújtsunk gyertyát Ő értük is!
Volt, aki a házsártos felesége elől menekült rendszerint a Hatvany-palotába és volt olyan, akinek az esküvőjét, de még a nászútját is Hatvany Lajos, a baráti körben csak Lacinak hívott báró állta. És persze rengetegen kaptak tőle rendszeres pénzjuttatásokat, pontosabban renumerációt ahogyan a fizetéskiegészítést akkoriban hívták, de volt olyan is, aki csak cipőt akart magának télire. Néhány önkényesen kiragadott példán keresztül mutatjuk be, hogy hogyan adakozott a valaha élt legnagyobb magyar mecénás.
A Budai Vár egykori lakója, báró Hatvany Lajos (1880-1961), a XX. század legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Nyugatnak az alapítója, a magyar költők és írók első számú finanszírozója volt, aki itt is élt a Várnegyedben, először egy Tárnok utcai, majd egy Bécsi kapu téri palotában. Testvére pedig, a világhírű műgyűjtő, a műpártoló Hatvany Ferenc (1881–1958), a Lónyai-Hatvany villa egykori lakója volt, aki a magyar képzőművészeket, festőket patronálta.
Idén, a magyar költészet napján ünnepeljük majd a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának, Márai Sándor születésének 125 évfordulóját. Márai sikerei mögött állt azonban egy nő, akiről méltatlanul kevés szót ejtünk, pedig nélküle és önfeláldozása nélkül Márai Sándor biztosan nem ugyanaz az író lenne, akinek ma ismerjük. Lola életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint férje kapcsán megfogalmazott naplóbejegyzése „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. „Cherchez la femme”, avagy „keresd a nőt” szól a francia mondás és mi most közösen meg is találjuk Márai mellett és mögött.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
