Gyötrött csodák tanyája: melyik híres magyar íróval élt Kodály Zoltán évekig egy lakásban?

Kettejük ismeretsége még a századelőről datálódik, ugyanis mindkét géniusz, Kodály Zoltán (1882-1967) és Szabó Dezső (1879-1945) is az Eötvös Collegium diákjai voltak. Igen, noha az Eötvös Collegium a bölcsészek szakkollégiuma volt, azonban Kodály nem csak zeneakadémista volt, hanem magyar–német szakos bölcsész is. Itt a kollégiumban egyébként nem a nála három évvel idősebb Szabó Dezső, hanem Balázs Béla (1884-1949) a későbbi író, kritikus, filmesztéta volt a szobatársa.

És hogy milyen volt ekkor az Eötvös Collegium a hőskorszakban, mint szellemi műhely? Erről elsősorban Laczkó Géza (1884-1893) író, műfordító, lapszerkesztő 1938-ban megjelent önéletrajzi regénye, a Királyhágó számol be nekünk, amely mindenekelőtt az Eötvös-kollégium regénye. Laczkó meglehetősen plasztikusan festette le a kollégisták mindennapjait és jellemét. De számunkra most Véber Károly Laczkó Gézára emlékezése talán még fontosabb lehet, amely így ír Laczkó és a Eötvös Collegium kapcsán:

Jelesebb társai, akikkel egy vagy több évfolyamot együtt járt: Zemplén Géza, Zemplén Győző, Gerevich Tibor, Szabó Dezső, Szekfü Gyula, Kodály Zoltán, Novobáczky Károly, Fest Sándor, Bauer Herbert (Balázs Béla), Czogler Kálmán, Eckhardt Ferenc (jogász), Pais Dezső, Trócsányi Zoltán, Kuncz Aladár stb. Friss, pezsgő szellem uralkodott a kollégiumban. Kiváló igazgatójuk, Bartoniek Géza kedvelt jelmondata: tudomány és élet. Kodályban ugyan nemcsak azt csodálták, hogy az új magyar zene legnagyobb ígérete, de hogy a Toscát elejétől végig elénekli, s kirándulásokon még a kakukkról is megmondja, hogy a megszokott tercben vagy kivételesen kvintben szólalt-e meg. Gerevich már koptatta Róma köveit, s a francia aforizmákat kóstolgatva komoly elemző tanulmányokat közöl a képzőművészetekről. Szekfű nemcsak a magyar történetírás reformjára készül, de Anatole France-szakértő, s meghökkentő dolgokat közöl Rákóczi párizsi életéről. Szabó Dezső beszél finnül, vogulul, s közben teátrálisan világmegváltó szerepről álmodik, s először ölti fel később jellegzetes gallérjait. Laczkó, úgy látszik, egy időre teljesen hatása alá is kerül, maga is mestereként emlegeti. A beethovenes sörényű, zömök kisember, Bauer Herbert, később Balázs Béla rakásra gyártja a kéziratokat…

A Vár alatti rész mára annyira beépült, hogy el sem tudjuk képzelni mekkora egybefüggő, hatalmas telkek voltak itt. A mai Szabó Ilonka utca 22-24. számú telkek egyetlen nagy területet alkottak és egészen a Hunfalvy utcáig, annak 15-ös házszámát elfoglalva felnyúltak. Ennek az ingatlannak egykori tulajdonosa egy Szeiff Berta nevű vénlány volt. A telken álló jókora földszintes ház szobáit a hölgy kiadta. 1905. majálisán így költözött ide Szabó Dezső, aki az innen kinyújtásnyira lévő, mai Toldy Gimnáziumban kezdett tanítani. Szabó ugyanis a magyar–francia szakos tanári diplomája átvétele után, kénytelen-kelletlen el kellett hogy búcsúzzon az Eötvös Collegium falaitól. A tanári pálya megkezdését azonban néhány hónap után félbeszakította, mivel állami ösztöndíjat kapott a párizsi Sorbonne-ra, ahol klasszikus és modern francia irodalmat tanult.

A lakás állott egy aránylag nagy kertből, egy kis házmesterlakásból és egy földszintes házból, mely benn volt a kertben. A kert a hegy oldalán vonult lefelé, s egy négyzetcentimétere sem volt egy szintben a többivel. (…) A szoba elég tágas volt, végtelenül egyszerű és Berta nénivel egykorú bútorokkal. És mert a vasrácsos ablak mindig nyitva volt, elég jó levegővel. (…) A szobát átadtam egy volt Eötvös kollégiumi évtársamnak, ki mint nagy muzsikus, pianínójával és kottáival örömmel költözött be a gyötrött csodák tanyájára. Mindig csodálkoztam, hogy ezt a csodakertet nem transponálta hangokba, nagyszerű zenedarab lett volna.

- írta erről Szabó Életeim című életrajzi művében.

Kodály 1904-ben még a Zeneakadémiára járt, amikor már kénytelen volt szobát bérelni, ekkor vette ki Szabó Dezső után a Vár alatti lakást. Ennek oka az volt, hogy az Eötvös Collegiumban maximum négy évet lehetett eltölteni. Hazatérése után, 1906. augusztusában találkozott Kodállyal a Sas utcában, aki az éppen nélkülöző, otthontalan, de ígéretes és rendkívül tehetséges fiatalembernek felkinált egy hosszúlejáratú kölcsönt és meghívta lakótársnak magához. Meglehetősen mozgalmas volt ez az időszak Szabó Dezső számára is, hiszen éppen ebben az időszakban, a gimnáziumi tanári állása mellett vetette bele magát a közéleti írásba, amelynek keretében meglehetősen klerikális, néhol antiszemita kirohanással vádolt cikkeket publikált. Kodállyal azonban felhőtlen volt barátságuk, mindig – a későbbiekben is – nagy tisztelettel és szeretettel nyilatkoztak egymásról.

Szabó így írt az újra találkozásról:

...a napban táncoló por izzó ködében annak az Eötvös-kollégiumi muzsikus társamnak az arca jelent meg, akinek annak idején átadtam a Hunfalvy utcai szobámat. Örömmel üdvözöltük egymást, ő kérdezte, mikor jöttem vissza Párizsból, és milyen helyzetben élek. Azt hiszem, már sokat leolvasott az arcomról és a külsőmről. Én féltréfásan feleltem, hogy éppen onnan jövök, s most bejárom az otthonomat, Budapestet, mert külön részotthonom nincs a nemes városban. Ő tovább kérdezősködött, s mikor mindent kivett belőlem, tizenöt pengő hosszú lejáratú kölcsönt erőszakolt a markomba. Mondta, menjek a Hunfalvy utcai lakásba, a szoba elég nagy, ellakhatunk benne ketten, ő különben is nappal ritkán van otthon. A dívány egészen jó lesz ágyamnak. Ő csak este fog hazajönni, és akkor elbeszélgetünk.

Sőt, valamikor szeptemberben ide költözött a Hunfalvy utcai lakásba harmadik „kollégiumi” társként az ekkortájt népdalgyűjtő utakat szervező Balázs Béla is.

Budai Balogh Sándor (1919-1990), a legtekintélyesebb Szabó Dezső-kutató így írt 1982-ben, egy meglehetősen személyes történetet idézve Kodály Zoltán és Szabó Dezső barátságáról:

Kerek húsz éve történt, hogy Kodály Zoltán belépett a Bajza utcai borbélyműhely ajtaján. Hatalmas fekete esernyőjét becsukta és leült mellém várakozni. Ugyanis a székekben ültek, borotválták, nyírták a vendégeket. Természetesen, a legnagyobb tisztelettel köszöntem a nagy magyar zeneszerzőnek. Figyelmesen fordult felém és megkérdezte: — Ugye, mi már találkoztunk... ? — Igen. Az írószövetség könyvtárosa vagyok... — válaszoltam. (Néha a Tanár úr betért hozzánk.) Munkám felől érdeklődött, mire elmondtam, hogy mellékesen Szabó Dezső-kutatással is foglalkozom és úgy tudom, hogy valamikor jó barátok voltak. — Szegény Dezső... — mondta a Tanár úr — Méltatlan élete volt és a sírját is méltatlan hallgatás övezi. Jobbra-balra vagdalózott az igazságáért és ez lett a sorsa. Pedig zseniális ember volt és kiváló nyelvtehetség...! A század elején találkoztunk, barátok lettünk, a Várban közös lakásunk volt. Laczkó Géza mindezt megírta a Királyhágó című könyvében — feltétlenül olvassa el. A hangversenyeimre gyakran eljött, olyankor elbeszélgettünk... — a Tanár úr felállt és beült a közben felszabadult borbélyszékbe. Akkor láttam utoljára Kodály Zoltánt.

Szabó Dezső Kodályt elismerő szavait pedig így idézi a Pécsi Napló, 1940. szeptember 29-én megjelent lapszáma:

Kodály a mai magyar szellemi életben talán a legnagyobb örömöm és a legnagyobb igazolásom. Én a zenében nem adom a szakértőt. Sok zenével szemben süket és vak vagyok. De Kodály zenéjében mintegy erdejébe viszszabocsájtott medve, mint tüdőm szerinti ősotthonban csörtetek. Ezzel a sajátos érzéssel tudom, hogy az igazi magyar zeneművészet Kodállyal és Kodályékkal kezdődik. Nincs az a szeretet és dédelgetés, melyet ez a nagy magyar művész meg ne érdemelne és előrelátom a hivatalos világ bőségszaruját, amint rázáporozza háláját. Mert ez kutyakötelessége.

‍

Ebben az elismerésbe Szabó Dezső – jól ismerve annak munkásságát – az egykori harmadik lakótárs, Balázs Béla munkásságát is beleérthette.

Azt tudjuk, hogy csak néhány évig éltek egy lakásban egy olyan házban, ami már nem is áll, hiszen az ostrom alatt elpusztult. De a közeli Európa-ligetben lévő Kodály-szobor számunkra nem csupán a nagy magyar zenetudóst, hanem ennek a két, pontosabban három magyar géniusznak az emlékét idézi.

‍