Gulácsy Lajos tiszteletére dedikált bor várta a Múzeum+ látogatóit a Nemzeti Galériában
Immáron hagyomány, hogy a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállításainak dedikálnak egy-egy különleges bort. A Gulácsy Lajos életmű-kiállítás sem kivétel ez alól, a tiszteletére ezúttal a szekszárdi Frankos Borház palackozott limitált darabszámban a száraz vörösborukból.
Na’Conxypan hercegének, azaz Gulácsy Lajosnak a nagyszabású életmű-kiállítása került fókuszba a Magyar Nemzeti Galéria május 17-én, szerdán megrendezett Múzeum+ programján. A különc zsenit nem kell bemutatni a művészetszerető közönségnek: a modern magyar festészet egyik legegyedibb hangú, különleges alakja ő, akinek a nyár végéig látható életmű-kiállítása eddig sosem vizsgált összefüggéseket tár fel és mutat be átfogóan.
Immáron hagyomány, hogy a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállításainak dedikálnak egy-egy különleges bort. A Gulácsy Lajos életmű-kiállítás tiszteletére ezúttal a szekszárdi Frankos Borház palackozott limitált darabszámban a száraz vörösborukból.
A szekszárdi Frankos Borház 1990-ben alakult. A Szekszárd faluhely dűlőn található családi borászatot Pethő Lászlóné borász, okleveles borbíráló vezeti. A Pethő családban kezdetektől fogva központi szerepet játszott a szőlőművelés. Boraikban a családi borkészítés hagyománya és az új technikák harmóniája ötvöződik. A mélyvörös, telt, zamat- és ízgazdag, fekete ribizlis, szilvás tónusú ital illik marhahúshoz, borjúhoz, vadhoz, bárányhoz, de könnyebb, fiatalabb változatában tengeri halhoz is. Ráadásul Gulácsy Lajos festészetéhez szintúgy.
A látogatókat kóstoló várta az izgalmas tárlatvezetések előtt, a közepesen testes Merlot pedig már most nagy sikert aratott.
Ilyen volt az idei második Múzeum+:
Ilyenkor szeptember elején, amikor a nyári zsibongó balatoni strandolások után az ember a Várhegy parkjaiban csöndesen sétálgat és a szellő fútta lombok között átszűrődő napsugár játékosan bújócskázó, el-elvakító fénye körül színes batikolt spanyolfalként jelennek meg a fák, mint sárgás-barnás-bordós lódenkabátba öltözött idős hölgyek és urak sziluettjei; ilyenkor megébred az ember lelkének legmélyén az örök elmúlást megidéző keserédes hangulat; s az ember szívébe beköszönt az ősz...
A magyar építészet egyik legkiemelkedőbb alakja, az első hazai építész-restaurátor 105 éve ezen a napon halt meg. Az Ő nevéhez fűződik többek között a János-hegyi Erzsébet-kilátó, a budavári Mátyás-templom, illetve Budapest egyik leghíresebb turisztikai nevezetessége, a neoromán Halászbástya.
Márai ezt a mesés, az elmúlást amolyan szemérmes líraisággal elénk hullajtó évszakot is olyan sajátságosan és egyedi ismertetőjegyekkel tudta megrajzolni, mint egy mindenkitől különböző tintával megrajzolt M.S. monogrammal diszitett exlibris vagy tintából mártott ujjlenyomat. S persze szeptember végére gondolva megidézi magában Petőfi csodálatos versét, amiről azt írja, hogy „külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. De van ebben a szeptemberről szóló írásban minden, mint egy szüreti mulatságon vagy egy hangulatos borünnepen. A Mikó utca egykori sztoikus bölcse, szenvtelen lakója elrepít bennünket a japán-kínai bombáitól, mustillatú présházon át a hűvösvölgyi Veronika büféig, majd onnan vissza a fasor felé a régi és fellengzős operarészletekig.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
