Egy kétségbeesett túlélési kísérlet, amelyben civilek ezrei haltak meg
1944. december 26-án zárult be az szovjetek ostromgyűrűje Budapest körül. Innentől kezdve 51 napon át tartott Budapest ostroma. Az irtózatos pusztítás városunk testén beforratlan seb maradt. Az orosz megszállóktól rettegő lakosság egy része úgy döntött, hogy a Budán, illetve a Várban ragadt német és magyar katonákat követve megpróbál kijutni a kelepcéből. Az alábbi cikk azokról az ártatlan áldozatokról szól, akik ezt az utat választották. Emlékezzünk rájuk kegyelettel!
A vörös hadsereg 1944 szentestéjén tört be Budára, majd december 26-ra bezárult a magyar főváros körüli szovjet ostromgyűrű, Budapest az irtózatos túlerővel szemben védhetetlenné vált. Ma már teljesen esztelen vállalkozásnak tűnhet az, amit akkor emberek ezrei - utolsó reménysugárként - választottak. Egyik legmélyebb nemzeti traumánk, hogy a szovjetek által ekkor és itt elkövetett emberiesség elleni bűncselekményekről egészen a rendszerváltásig nem volt szabad nyilvánosan beszélni, azok mindaddig feldolgozatlanok és örökre megtorolatlanok maradtak. Ennek a traumának része a kitörés is, az a kétségbeesett túlélési kísérlet, amiben magyar civilek ezrei haltak meg.
Az is igaz, hogy a Vörös Hadsereg által a civil lakosság ellen követett bűncselekményei csak ekkor kezdődtek igazán. A felfegyverzett szovjet horda a tiltó parancsok ellenére nem csupán fosztogatott, de nők százezreit erőszakolták meg és több tízezer polgári lakost gyilkoltak le. Szörnyű belegondolni azokba az esetekbe, amikor magyar férfiak ezreit választottak le szándékosan „málenkij robottal” mutatós feleségeikről, akiket aztán szinte gyermekeik szeme láttára erőszakolnak meg a szovjet hordák csoportosan.
Akik Budapesten szorultak az ostrom idejében, heteken át aszalódtak az ostromlott város pincéiben, és végigélték egy nagyváros pusztulásának minden irtózatát.
- írta naplójában Márai Sándor (1900-1989).
Kinek van mersze pálcát törni ezen emberek felett, akik végig élték azt az emberpróbáló és idegőrlő szörnyűséget, amibe honfitársaink ezrei őrültek bele? S azok felett, akiknek a két hónapos ostrom után már nem maradt erejük a „felszabadító” ellenséggel, a hódítókkal történő „találkozásra”.
A sokáig tabutémaként kezelt hadműveletről nem véletlenül hallgattak a rendszerváltás előtt hatalmon lévő elvtársak marxista-leninista tankönyveikben, ugyanis a kommunizmusban „felszabadító” szövetségeseknek titulált vörös hadsereg katonái olyan kegyetlenséggel és kíméletlenséggel mészárolták le a halálos szorításból kitörni próbáló magyar lakosságot, amilyenre a világtörténelemben is csak ritkán akad példa. Jó lenne, ha a kitörésre történő emlékezés nem lenne ennyire átpolitizálva, legalábbis a józan ész alapján ezt követelné meg az életüket vagy szeretteiket elvesztő ártatlan civilek iránti kegyelet. Felfogni sem tudjuk, hogy milyen traumatikus hatása volt az embertelen pusztításnak a túlélőkre.
A magyar főváros ostroma a második világháború öt legvéresebb város ostromához tartozott.
- írja Ungváry Krisztián Utak a Senkiföldjén- Kitörés 1945 című kötetében. A történész azzal folytatja megállapítását, hogy „ennek ellenére Budapest ostroma alig van jelen a nemzetközi tudományos élet horizontján.”
A budapesti védősereg kitörési kísérlete közel 20.000 ember halálát jelentette a hadművelet 3-5 napja alatt.
- tudhatjuk meg az említett kötetből.
A kitörésben való részvételnek elsősorban nem elvont ideológiai okai voltak- a túlélés ösztöne volt meghatározó.
- írja a szerző.
A Budán hadifogságba került magyarok közül közel ötszáz fő volt, aki később hadifogságban halt meg. Sokan eleve öngyilkos próbálkozásnak írják le a kitörési kísérletet, ennek azonban ellentmond, hogy a hadművelet során menekülők közül végül több százan elérték az akkor általuk mentsvárnak tekintett német állásokat.
Ácsteszér, egy bakonyi falvacska jobbágysorából, ráadásul szlovák anyától és horvát apától született. Eredetileg takács vagyis vászonszövő volt, majd Budán immáron felnőttfejjel kezdte meg iskoláit, huszonnégy évesen lett elsőéves gimnazista, így egyetemi tanulmányait közel harmincéves korábban kezdte el. Tehetsége, szorgalma és igazságkeresése azonban egészen a forradalom csúcspontjára repítette, amikor a forradalmi hevület és a hatalom ellen összefogott, újjáéledő nemzet kiszabadította március idusán budavári börtönéből, s diadalmenetet tartva ünnepelte őt. Cikkünkkel a napjainkban méltatlanul keveset említett Táncsics Mihályra emlékezünk.
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
