Budavári szenteste az ostrom árnyékában
Éppen 80 éve 1944. december végén lendültek támadásba a Magyarországot elfoglaló szovjet csapatok a főváros bekerítésére, 23-án elfoglalták Bicskét, majd másnap Budakeszit, amellyel szabaddá vált az útjuk Budapest irányába, így még Szenteste ostrom alá vették a magyar fővárost. Miközben a főpolgármester, a nyilasok és családtagjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai elhagyták a várost, addig a férfiak zsúfolásig telt légópincékbe menekítették le szeretteiket, ahol az emberek rettegve, nélkülözve, éhen-szomjan, egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a kegyetlen és kíméletlen ostromot.
A szenteste indított szovjet ostrom ideje alatt szinte szünet nélkül dörögtek az ágyúk, s a gépfegyverek. A „Csendes éj” rémálommá vált, a Heilige Nacht és karácsony ünnepének békéje olyan távol került a dübörgő valóságtól, mint a fényévekre reszkető csillagok a betlehemi jászoltól. „Ilyen lehetett Trója pusztulása is…” - gondolhatták a pincék mélyén a bombázás alatt reszkető emberek.
Az egykor színpompás Várnegyed a szenteste megkezdett és közel két hónapig tartó szovjet katonai ostrom alatt szürkés romhalmazzá vált, az élet pedig a föld alá menekült. Az Élet az óvóhelyen – vári ostromnaplók 1944-1945 című könyvből idézünk néhány részletet.
Gróf Széchenyi Viktor (1871-1945), aki az Úri utcában élő fiát, Széchenyi Zsigmondot (1898-1967) látogatta meg a nevezetes napon, így ír naplójában 1944. december 24-ről:
Fél hatkor elköszönünk, hogy hazamegyünk a völgybe. Lesétálunk a Széll Kálmán térre és már sötétség. Ott megtudjuk, hogy a villamos nem jár, és a Szép Ilonkánál már bent vannak az oroszok. Mit tegyünk!? Vissza az Úriba, sikerül telefonálni a Völggyel, ott még nyugalom van ugyan, de a környéken heves géppuska és ágyútűz. Zsigának sikerült egy kis katonai autót kapni – két ülésese, Lilivel (a politikus felesége – szerk.) s sofőrrel beleszorulunk ó, s hátulsó lyukba Cziráky Béla (Lilly sógora) hadapród őrmester. Megindulunk – a Pasaréti úton - a Pázsit utcáig, ott német katonák visszaparancsolnak - gépfegyvertűz. Fél 9-re megint vissza az Úriba, itt hálunk Zsigánál, Lili kanapén, én karosszéken. (…) Egész éjjel ágyúzás s gépfegyvertüzet lehetett hallani
Ney Klára (1913-1999) az egyik legrégebbi budavári család leszármazottja így emlékezett vissza 1944. Szentestéjének napjára?
Még égnek a gyertyák, még szól az angyali ének, amikor az első aknabecsapódások megrendítik az öreg vári falakat. Pest napok óta tűz alatt áll. Karácsonyi bevásárlásainkat az egyik kapu alól a másikig futva állandó detonációk és üvegcsörömpölések között végezzük el. Mindeddig csak a keleti, a pesti oldal felől jött a támadás, december 24-én azonban a Duna jobb parti oldalán is váratlanul elvágják az oroszok a még szabadon lévő összes Budapest felé vezető utat. Bent vagyunk az egérfogóban. Ettől a pillanattól kezdve lélek Budapest területére se be, se innen ki, pedig éppen az ünnepekre való tekintettel igen sokan akaratukon kívül kinn- vagy bennrekedtek.
Egy másik vári arisztokrata, egykori pénzügyminiszteri főtanácsos, Dr. Szaplonczay József (1901-1977), aki az Úri utca 7. szám alatti teljes lakóközösséget oltalmába vette, így írt ostromnaplójában a karácsony napjairól:
A Szenteste, a két ünnepnap és december 27-e dermesztő félelemben telt, december 28-án a helyzet már tarthatatlanná vált., a sötétség beálltával egyik becsapódást a másik követi. Elhatároztuk, hogy az éjszakát már a bunker védelmében töltjük. A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.
Ilyen volt a Szenteste 1944-ben, egy világot pusztító ostrom idején...
A Budai Vár egykori lakója, báró Hatvany Lajos (1880-1961), a XX. század legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Nyugatnak az alapítója, a magyar költők és írók első számú finanszírozója volt, aki itt is élt a Várnegyedben, először egy Tárnok utcai, majd egy Bécsi kapu téri palotában. Testvére pedig, a világhírű műgyűjtő, a műpártoló Hatvany Ferenc (1881–1958), a Lónyai-Hatvany villa egykori lakója volt, aki a magyar képzőművészeket, festőket patronálta.
Idén, a magyar költészet napján ünnepeljük majd a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának, Márai Sándor születésének 125 évfordulóját. Márai sikerei mögött állt azonban egy nő, akiről méltatlanul kevés szót ejtünk, pedig nélküle és önfeláldozása nélkül Márai Sándor biztosan nem ugyanaz az író lenne, akinek ma ismerjük. Lola életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint férje kapcsán megfogalmazott naplóbejegyzése „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. „Cherchez la femme”, avagy „keresd a nőt” szól a francia mondás és mi most közösen meg is találjuk Márai mellett és mögött.
Napra pontosan 125 éve, 1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító. A XX. századi modern magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikusa ugyan sosem lakott a Várban, de számtalanszor megfordult itt és számos barátjához járt ide heti rendszerességgel. Németvölgyi, majd később pasaréti lakásától nem esett túl messze a Várnegyed. Születésének évfordulóján rá emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
