Budavári szenteste az ostrom árnyékában
Éppen 80 éve 1944. december végén lendültek támadásba a Magyarországot elfoglaló szovjet csapatok a főváros bekerítésére, 23-án elfoglalták Bicskét, majd másnap Budakeszit, amellyel szabaddá vált az útjuk Budapest irányába, így még Szenteste ostrom alá vették a magyar fővárost. Miközben a főpolgármester, a nyilasok és családtagjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai elhagyták a várost, addig a férfiak zsúfolásig telt légópincékbe menekítették le szeretteiket, ahol az emberek rettegve, nélkülözve, éhen-szomjan, egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a kegyetlen és kíméletlen ostromot.
A szenteste indított szovjet ostrom ideje alatt szinte szünet nélkül dörögtek az ágyúk, s a gépfegyverek. A „Csendes éj” rémálommá vált, a Heilige Nacht és karácsony ünnepének békéje olyan távol került a dübörgő valóságtól, mint a fényévekre reszkető csillagok a betlehemi jászoltól. „Ilyen lehetett Trója pusztulása is…” - gondolhatták a pincék mélyén a bombázás alatt reszkető emberek.
Az egykor színpompás Várnegyed a szenteste megkezdett és közel két hónapig tartó szovjet katonai ostrom alatt szürkés romhalmazzá vált, az élet pedig a föld alá menekült. Az Élet az óvóhelyen – vári ostromnaplók 1944-1945 című könyvből idézünk néhány részletet.
Gróf Széchenyi Viktor (1871-1945), aki az Úri utcában élő fiát, Széchenyi Zsigmondot (1898-1967) látogatta meg a nevezetes napon, így ír naplójában 1944. december 24-ről:
Fél hatkor elköszönünk, hogy hazamegyünk a völgybe. Lesétálunk a Széll Kálmán térre és már sötétség. Ott megtudjuk, hogy a villamos nem jár, és a Szép Ilonkánál már bent vannak az oroszok. Mit tegyünk!? Vissza az Úriba, sikerül telefonálni a Völggyel, ott még nyugalom van ugyan, de a környéken heves géppuska és ágyútűz. Zsigának sikerült egy kis katonai autót kapni – két ülésese, Lilivel (a politikus felesége – szerk.) s sofőrrel beleszorulunk ó, s hátulsó lyukba Cziráky Béla (Lilly sógora) hadapród őrmester. Megindulunk – a Pasaréti úton - a Pázsit utcáig, ott német katonák visszaparancsolnak - gépfegyvertűz. Fél 9-re megint vissza az Úriba, itt hálunk Zsigánál, Lili kanapén, én karosszéken. (…) Egész éjjel ágyúzás s gépfegyvertüzet lehetett hallani
Ney Klára (1913-1999) az egyik legrégebbi budavári család leszármazottja így emlékezett vissza 1944. Szentestéjének napjára?
Még égnek a gyertyák, még szól az angyali ének, amikor az első aknabecsapódások megrendítik az öreg vári falakat. Pest napok óta tűz alatt áll. Karácsonyi bevásárlásainkat az egyik kapu alól a másikig futva állandó detonációk és üvegcsörömpölések között végezzük el. Mindeddig csak a keleti, a pesti oldal felől jött a támadás, december 24-én azonban a Duna jobb parti oldalán is váratlanul elvágják az oroszok a még szabadon lévő összes Budapest felé vezető utat. Bent vagyunk az egérfogóban. Ettől a pillanattól kezdve lélek Budapest területére se be, se innen ki, pedig éppen az ünnepekre való tekintettel igen sokan akaratukon kívül kinn- vagy bennrekedtek.
Egy másik vári arisztokrata, egykori pénzügyminiszteri főtanácsos, Dr. Szaplonczay József (1901-1977), aki az Úri utca 7. szám alatti teljes lakóközösséget oltalmába vette, így írt ostromnaplójában a karácsony napjairól:
A Szenteste, a két ünnepnap és december 27-e dermesztő félelemben telt, december 28-án a helyzet már tarthatatlanná vált., a sötétség beálltával egyik becsapódást a másik követi. Elhatároztuk, hogy az éjszakát már a bunker védelmében töltjük. A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.
Ilyen volt a Szenteste 1944-ben, egy világot pusztító ostrom idején...
A neves arisztokrata családból származó Ráday Gedeont (1829-1901) a magyar történeti hagyomány az alföldi betyárvilág felszámolójaként ismeri, de kevesen tudják, hogy élete több ponton kapcsolódik a Budai Várhoz. 1829-ben született, tehát egy olyan nemzedék tagja, akik felnőttkoruk hajnalán megtapasztalták 1848-49 nemzeti összetartozását, de ezt a lelkesedést két évtized abszolutista elnyomása és csendje követte.
A magyar költő, író, műfordító, a Válasz folyóirat egykori szerkesztője 1945. március 8-án éhezve és legyengülve halt meg – a szintén ugyanott és ekkor elpusztult barátjához, Halász Gábor esztétához hasonlóan - sosem tisztázott körülmények között Balfon; nem messze onnan, ahol néhány héttel korábban közös barátjukat, Szerb Antalt gyilkolták meg a nyilas gyilkosok. Sárközi György - akit Babits egyik legtehetségesebb tanítványának tartottak - nem csupán a szépséghez értett, de egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot is.
A Kossuth- és József Attila-díjas magyar orvos, író és műfordító 1901. április 18-án született értelmiségi család sarjaként az erdélyi Nagybányán. Az orvosi végzettségű író a „minőség forradalmára” volt. Hitte, hogy a minőségi kultúra minél szélesebb társadalmi rétegekhez történő eljuttatása a nemzet javára válik, szemben a romboló politikai eszmékkel. Nehéz ember volt, olyan, akinek elhivatottsága, igazságkeresése sokszor kizárta a megalkuvást. Éppen félévszázada hagyta itt a földi világot, cikkünkkel az egykor a Krisztinavárosban élt íróra emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
