"Budán könnyebben lélegeztem" – 1989-ben ezen a napon köszönt el az élettől Márai Sándor

S noha Márai Sándor nem a Várban, és még csak nem is Budán, hanem a felvidéki polgárvárosban, Kassán született egy több nemzedékeken át a polgári értékrendet és életformát képviselő cipszer családban, azonban szíve mégis ide, a krisztinavárosi kedves kis utcácskákba, a Tabán borgőzös Mélypincéjébe, a Viziváros szűkös tereire, s a Dunát évszázadok óta bölcsen szemlélő Várba húzta vissza.

A „Várban lakni” finom dolog volt; azok számára is, akiknek apja száz év előtt nem volt gróf, vagy suszter a Várban; finom s kissé erőszakolt állapot, dac volt benne és honvágy, igény és becsvágy s ugyanakkor kissé világnézet is volt, s ebben a világnézetben, idegenkedve és gyanakvással, végül mind találkoztak, akik a keskeny utcák dohos házait lakták, a grófok, az albérleti szobák duplaelőneves hivatalnokai, az itt rekedt bugrisság s az előkelő, jórészt katholizált zsidóság, amely életformáiban zörejtelenül és tökéletesen utánozta le a paloták lakóinak különcségeit.

- írta 1935-ben, a Válás Budán című regényében.

Ez volt az otthona. Egész életét, minden írását ez a finomság, ez a polgári attitűd, az itteni világ hangulata határozta meg. De sajnos, soha, soha többé nem tért már vissza.

A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…

Talán éppen ezért, a polgári látásmód miatt is viselte meg ennyire Márait Magyarország szovjet megszállása és a kommunista államberendezkedés. Minden porcikájával irtózott a szovjetek által képviselt világtól. Így nem meglepő, hogy a háború utáni, Moszkva fennhatósága alá kerülő és Rákosi Mátyás által vezetett Magyarországon már nem is érezhette otthon magát. Még a több évtizedes emigrációban is ragaszkodott ahhoz, hogy amíg az országot megszálló oroszok Magyarországon állomásoznak, addig nem engedi megjelenni otthon, hazájában írásait. Mikó utcai házának pusztulásában talán az egész általa képviselt korszaknak, a polgári életformának, világlátásnak a pusztulását látta. Végül 1948-ban több éves vívódás után elszánta magát és augusztus utolsó napján családjával elhagyta az országot.

Utoljára, mielőtt az emigráció mellett döntött volna, így írt a ház megmaradt romjairól, s a világéról, aminek egyik utolsó nagy és kérlelhetetlen hírnöke volt:

A Vérmezőn döglött lovak százai, közbül tömegsírok, polgárokkal és katonákkal, repülőgépek, gépkocsik roncsai. (…) Így értünk a Mikó utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó utca sarkáról, ami a házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok s egy csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant erkély, utcára tátongó lyukak a falban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani. (…) A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik, a minden, amit őriztek. A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmásztunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szobámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második emelet. (…) Szobámban, a kályha cserepei között megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Pljanai kertben. Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: „Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent és az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak. (…) A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebre vágom. Könyveim a padlón hevernek; de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt; s a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról... Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcső nélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára, de nincs láda, amelyben elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé emberi segéderő, nincs semmi.

Halotti beszéd című költeményében vagy ahogyan Pomogáts Béla nevezte „a száműzött monológjában” pedig ekként énekelte meg honvágyát, s egyben az általa képviselt korszak fájdalmas elmúlását:

"Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk."

(Posillipo, 1950)

Noha az oroszok kivonulása után, a rendszerváltozás óta folyamatosan kiadják írásait és írói hagyatéka is 1997-ben végre Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba került és több szobra is áll már, sőt a Krisztinavárosban a Várkerület művelődési háza (MáraiKult) is róla kapta a nevét, de talán még mindig adósai vagyunk neki és a Mikó utcában folyamatosan jelenlévő szellemének. Hiszen, hol máshol lehetne róla utcát elnevezni, mint valahol itt a Várkerületben?

‍

‍