Árvizek a budai Várhegy körül

A Viziváros esetében fölösleges hosszan magyarázni, hiszen „Nomen est omen” szinte természetes, hogy ez a városrész gyakran került víz alá történelem során, mivel a Duna közelsége mindig is veszélyt jelentett az itt - közvetlenül a folyó mellett - élő budai lakosság számára. A városrészt többször sújtotta a dunai árvíz, így többek között csak a legnagyobbakat említve 1775-ben, 1799-ben, 1810-ben és 1830-ban is, de itt érdemes az 1838.évi „nagy pesti árvíz” mellett megemlíteni még a Duna 1876-os áradását, valamint az 1899-es, illetve a XX. században az 1939-es és az 1954-es árvizek pusztítását is.

‍

A Krisztinaváros árvíz tekintetében azonban már igencsak komoly magyarázatra szorul, lévén, hogy a Várhegy túloldalán terül el, messze a Dunától, s ennek ellenére mégis ez a városrész is jó néhány alkalommal került víz alá.

Mégis hogyan? – kérdezhetné a gondos és kíváncsi olvasó.

Nos, itt elsősorban a mára már láthatatlanná vált patak, az úgynevezett Ördög-árok jelentette a veszély forrását.

Nem véletlen, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1873. március 5-én meg is kezdte a Horváth-kert déli „kapuját” jelentő Szent János hídnál a patak befedését az esetleges vis maior kockázatainak csökkentése érdekében. De ahogyan az ördög sosem alszik, úgy az Ördög-árok sem hagyta pihenni az itt élőket, s még a munkálatok ideje alatt is kimutatta a foga fehérjét: 1875. június 26-án este hat órakor hatalmas esővíz zúdult a fővárosra, amely a hatalmas esőzés hatására felduzzadt, majd kiömlő Ördög-árok a rajta végzett munkálatokat több mint egy kilométer hosszan megrongálta. Magában a városrészben pedig olyan mértékű pusztítást végzett az eső okozta özönvíz, hogy szinte minden krisztinavárosi épület valamiféle kárt szenvedett az árvíz következtében.

‍

A munkálatokat végül csak 1876 júniusára fejezték be az első szakaszon, amely a Vérmezőig tartott. A második ütemben 1878 májusáig a Városmajorig tartó szakasz készült el. A Városmajortól a Pasarétig tartó szakaszt pedig csak a XX. század első felében épült meg, majd meghosszabbodott egészen a Akadémiáig.  

‍

És persze ott van a katasztrófák terén hírhedt Ráczváros, pontosabban Tabán, ahol tucatnyi tűzvész mellett számos árvíz pusztított. Hiszen a Tabán volt az a terület, mely számára a Duna és az Ördög-árok is folyamatos veszélyt jelentett.

A fent említett árvíz itt még jelentősebb pusztítást végzett, mint az említett Krisztinavárosban. Az 1875. június 26-i, szombat délutáni esőzés következtében megáradt Ördög-árok konkrétan házakat döntött romba, s már-már bibliai méretű pusztítást végzett a patak nyomvonalán.

‍

De érdemes még példának említeni az 1838. évi árvizet, amelynek pusztítását jól érzékelteti az árvíz utáni kárfelmérési adat, mely szerint a Tabán 762 háza közül csupán 91 maradt épségben.

A „nagy pesti árvíz” 1838. március 13-án tört Pest-Budára, s eleddig ez volt a magyar főváros történetének legnagyobb árvize. A jégtorlódás miatt kialakult áradás persze nem érte teljes meglepetésként a Duna Pest-Budai szakaszán élő népességet, amely ekkora már-már hozzászokott ahhoz, hogy a folyóval olykor meg kell küzdenie. Az 1775-ös árvíz után meg is indult a pesti védőgát építése és elsősorban Vásárhelyi Pál (1795-1846) vízépítő mérnök munkásságának köszönhetően felmerült mind a Tisza, mind a Duna szabályozásának szükségessége is. Ezek azonban 1838-ig sajnos csak tervek maradtak, s bár Pest körül részben megépült a gát, azonban Buda továbbra is teljesen védtelen és kiszolgáltatott maradt.

1838-ban már rögtön az év elején rengeteg hó, illetve csapadék esett, amelynek következtében Pest még ugyan nem, de Buda alacsonyabb részei már víz alá kerültek. A Jelenkor című lap 1838. január 17-én a „rendetlen postajárás” kapcsán a következőképpen adott hírt az említett éveleji ítéletidőről:

Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták; különösen a ’január 13 - 14iki bécsi posta, ’s vele külföldi lapjaink, még máig sem érkeztek meg. Legjáratlanabb az útt mint halljuk Buda és Vörösvár közt elannyira, hogy több sark értélén próba után végre a’ hóviharban egy bátor postalegény, mint gyors hírnök a’ veszélyes útnak indulván, lovastul elveszett. Sírját leltem a' fuvatagokban, vagy csak eltévedt? még nem tudhatni.

S noha Vasvári már idejekorán felhívta a figyelmet, hogy nagy baj lehet olvadás esetén, azonban a korabeli lapok így próbálták nyugtatni az árvíz miatt aggódó embereket:

Az egészből az látszik következni (mármint a vízállás alakulásából – szerk.), hogy különös vizkiöntési veszélytől nincs mit aggódni, főleg az érintett folyam - vonalhosszúságon kívül, ’s hogy váratlan tartós lágy időt leszámítva, melly a’ nagy hótömeg elolvadását rögtön eszközlené, félelem nélkül lehetünk az elöntéstől. A’ Duna vizének jelen állapotja, melly már január 13-dikán csak 16 láb volt zérus vagy a’ legalacsonyabb viz fölött, azt látszik jövendölni, hogy a’ hóval vegyült jégtömegek, mellyek nem ígérnek állandóságot — a’ jégboritékkal együtt összetörendnek, ’s mi előtt csak körültekintenék magunkat, búcsút veendnek tőlünk barátságosan.

- írta meg a Regélő - Pesti Divatlap című újság 1838. január 21-én megjelent lapszáma.

Időközben - a tavasz közeledtével – ahogyan az lenni szokott megindult a hegyekben az olvadás, amivel nem is lett volna gond, ha Csepelnél a feltorlódott jég nem képezett volna természetes akadályt a folyón és engedi lefolyni az rázúduló árt. Azonban a Csepelnél kialakult jégdugó mintegy duzzasztógátként tartoztatta fel a Dunán leömlő hatalmas víztömeget, amely ezáltal visszahömpölygött Pest-Budára és az alacsonyabb, védtelenebb részeken utat találva elöntötte azt. A katasztrófát már nem lehetett elkerülni, csak az emberi hősiesség érvényesülhetett, a később "árvízi hajósnak" elnevezett báró Wesselényi Miklós (1796-1850) példát mutatva próbálta menteni a menthetőt, elsősorban az emberéleteket, miután a pesti gát is átszakadt a Vigadónál.

Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.

- írta naplójában Wesselényi.

Pest-Buda épületeinek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen vagy részben újraépíteni. Mintegy ötvenezer ember vált hajléktalanná és mintegy 150 ember veszett oda. A Pest-Budai árvíz Liszt Ferenc (1811-1886), zeneszerző együttérzését is kiváltotta, aki egy tucat jótékonysági koncertet szervezett Bécsben a magyar árvízkárosultak megsegítésére.

Az árvíz után már meglehetősen komolyan vették a védekezést, s szigorú védelmi szabályokat hoztak és rengeteg pénzt, erőforrást áldoztak az árvíz-védelemre. Az árhullám után a József nádor (1795-1847) által korábban alapított Szépítő Bizottmány vezetésével megkezdték a város klasszicista stílusban történő újjáépítését.

‍

Az 1838. márciusi árvíznek számos vízszintjelző emléktábláját találhatjuk meg városszerte. Ezek a táblák még ma is meglehetősen plasztikusan és elrettentően mutatják meg a ma emberének, hogy hol állt egykor a medréből kilépő Duna. Reméljük, hogy ez már csak a múlt. Isten minket úgy segéljen!

‍

‍