„Álmomban egy haza képét láttam, mellyet ébren nem felejthetek” – az író, akit a forradalom szabadított ki börtönéből

Már nyelvészeti munkái is szemet szúrtak a hatalomnak, először cenzúrázták, majd üldözték, letartóztatták, majd végül bírói ítélet nélkül bebörtönözték. 1848. március 15-én délután a szabadság élő jelképeként szabadította ki a forradalmi változásokat sürgető tömeg.

Nyelv tesz nemzetté, nemzet teszi a’ hazát, ki az elsőt nem tudja, nem tagja a’ másodiknak

- írta Stancsics Mihál - ahogyan akkortájt sokszor írta és írták a nevét – a Nemzeti Újság 1833. március 2-án megjelent Nyelvészet című munkájában.  

Ha nagyok akarunk lenni a’ józan észt, ha törpék kívánunk maradni a’ szokást kövessük.

- írta a Magyar Nyelv című iratában.  

A fiatal írónak újabb és újabb történelmi és nyelvészeti könyvei jelentek meg, amelyről a korabeli Pesti Hírlap 1841. május 8-i száma így írt:

E’ napokban jelent meg Stancsics Mihálynak: „Általános világtörténete az ifjúság számára“, mellyet nem sokára „Természethistoria“ és „Latin nyelvtudomány“ magyar nyelven fog követni. A’ népnevelés körében fáradhatlan szerzőnek e’ munkák kiadásával nyert újabb érdemeit emlegetni fölösleges volna. Legjobban ítél azokról a’ hon és kortársai, kik méltó elismerésül a’ szerző munkáit sok népiskolában már rendes tanulmánynyá emelték. — Stancsics azzá jön, mit néha a’ legnagyobb lángelmék sem képesek egész értékben elérni, ’s mire csaknem valamennyi íróink, több vagy kevesebb sikerrel törekednek: népszerű író.

Táncsics cikkeiben, politikai proklamációiban a polgári átalakulás mellett érvelt, majd Kossuth Lajos híveként politizált. Még később is olyannyira hitt Kossuthban, hogy az éppen a forradalom első évfordulóján, 1849. március 15-én született lányának a Táncsics Ilka Lajoska nevet adta.

Politikai röpiratainak kiadását a hatalom általi üldöztetése külföldre száműzte, így került 1843-ban németországi kiadásra a híres Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című írása. Az ellene kiadott körözés miatt végül ő maga is külföldre kényszerült, Horvátországba szökött innen írta úgynevezett népkönyveit, amelyet a cenzorok „ismerve azt veszélyesnek s minden jó rend, s szabadság aláásójának bélyegezték”. 1847-ben végül elfogták és sajtóvétség miatt Budán bírói ítélet nélkül bebörtönözték.

Elérkezett azonban 1848. március 15-e, amikor a korabeli értelmiség a fiatalokkal összefogva arra kényszerült a túlságosan magabiztos és meglehetősen gőgös hatalommal szemben, hogy szinte egy emberként álljon ki jogai érvényesítése mellett. A Nemzeti Múzeumnál megtartott  nagygyűlés a több tízezressé duzzadt tömeg átvonult Budára, ahol kikényszerítették a Helytartótanácstól a 12 pontban megfogalmazott követeléseik kihirdetését, valamint a szomszédban álló börtönben raboskodó Táncsics szabadon bocsátását. Követeléseik tizenegyedik pontja ugyanis a „statusfoglyok” szabadon bocsátása volt.

‍

Táncsics állítólag annyira kimerült volt a jeles napon, hogy már a hintóban elaludt és Jókaiék az ünnepi Bánk Bán előadásra sem tudták magukkal vinni.  

‍

Ki gondolta volna ekkor a budavári örömmámorban, hogy alig egy év elteltével egy véresé vált szabadságharc leverése után Kossuth törökországi, Eötvös müncheni emigrációba vonul, Széchenyi rapszodikusan megborult elmével Döblingben „vendégeskedik”, Petőfi pedig egy orosz lándzsától holtan fekszik majd Erdélyben, miközben Táncsics pesti háza pincéjében 8 évig bujdokol majd. Nyilván senki...

‍

‍

S mi lehetne nagyon történelmi igazságtétel annál, hogy a Táncsicsot bebörtönöző hatalom egykori szereplőit senki sem ismeri, míg a Várnegyedben lévő utca az egykori fogolyról lett elnevezve. Annak ellenére, hogy az utca egykori börtönében Táncsics mellett Kossuth Lajos, báró Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos, Czuczor Gergely, de még Jókai Mór is raboskodott az épület falai között.

‍

‍

A történelmi léptékkel szinte alig mérhető pillanatnak az emlékét, március idusának mámorát ünnepeljük és feszítjük ki büszkén az örökkévalóságnak. Hogyan is írta Táncsics?

A nép szava Isten szava.

‍