A piaci takaróponyvától a Nemzeti Galériáig - interjú Gerlóczy Gáborral a Csontváry-hagyatékról

N.V.: A Galamb utcában találkoztál először az igazi művészettel?

G.G.: Szüleimmel rendszeresen látogattuk Gida bácsit és feleségét Sarolta nénit legendás Galamb utcai lakásukban. Gerlóczy Gedeon 1975-ben bekövetkezett halálakor 10 éves voltam, így volt szerencsém személyesen tőle hallani Csontváryról szóló varázslatos történeteit. Mivel lánya és unokái tőlük távol, Kanadában éltek, ezért engem Gida bácsi „pótunoka státuszba” helyezett, ennek megfelelően közeli kapcsolatba kerültünk egymással. Érkezésünk után kisvártatva mindig elindultunk, ahogy ő nevezte a mesék birodalmába. Történetei távoli tájakról, emberekről, sivatagban vándorló festőről, csodás koloritról és a művészet halhatatlanságáról szóltak. A hatalmas és mindig besötétített lakás-labirintus falain világítottak a festmények, meséinek szereplői. A séta végeztével Gida bácsi helyet foglalt kedvenc karosszékében a Magányos cédrus alatt, és folytatta a Csontváry történetet. A főszereplők számomra a Marokkói tanító a Magányos cédrus és a Sétakocsizás újholdnál Athénban című képek voltak.  A Marokkói tanító szúrós tekintete, a Magányos cédrus gyermek számára nehezen értelmezhető fa ábrázolása és a számomra legkedvesebb festmény, a Sétakocsizás újholdnál Athénban című kép hangulata és színvilága teljesen belém ivódott. 

N.V.: Már akkor is tudatában voltál, hogy milyen művészeti értéket képviselnek ezek a képek? 

G.G.: Igen. Nem tudtam nem tisztában lenni vele, mert szüleim mindig tudatosították velem, hogy olyan helyre megyünk, ahol olyasmit látunk, amit sehol máshol. A Galamb utcai lakás akkoriban már a magyar értelmiség egyik sajátos kultuszhelye volt, írók, művészek, filmesek csoportosultak Csontváry és Gerlóczy Gedeon nem kevésbé szuggesztív személye köré. 

Rossz belegondolni, hogy ez a különleges életmű, a körülötte kialakult sajátos erőtér nem létezne, ha Gerlóczy Gedeon 24 évesen nem látja meg bennük a varázslatot. 

N.V.: Ha ma, felnőtt fejjel, képzőművészként ugyanabban a szobában ülnél a nagybátyáddal, miről szólna a beszélgetés?

G.G.: Elsősorban saját életrajzában leírt mondatáról szeretnék kérdezni tőle, ami így hangzik: „Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén.” 

Mi volt az a döbbenetes erő, ami valójában megragadta a képeket látva 1919 októberében, egy életében nem sokra tartott festőművész kiürítés előtt álló műtermében? A képekből áradó szuggesztív energia, a fénylő kolorit, a különlegesen sajátos képi világ, a hírből hallott naiv, dilettáns festő mítosza, ötvözve a képek látványával, vagy a külföldi tanulmányútjain látott klasszikus modern képekkel való hasonlatosság, amilyennel idehaza még nemigen találkoztak? Nyilvánvalóan az általa említett döbbenetes erő a fentiek ötvözetéből állhatott össze. Megtörtént a pozitív befogadás, és megszületett a gondolat, és a kölcsönhatás, de honnan jött a bátorság, hogy mindezért teljes vagyonát feláldozza? 

Kvalitásérzéke elég volt ahhoz, hogy a látottak alapján el tudta dönteni, hogy jelentős értékkel áll szemben. A bátorsághoz hozzáadódott rögtön egy hittel teli küldetéstudat, hívhatjuk belső hangnak, és a megmentés, felfedezés öröme. 

A hittel teli küldetéstudat a cél meghatározására ösztönözte. A cél az volt, hogy Csontváry fogalommá váljon. Ez nem más, mint jó értelemben vett kifejezéssel élve, művészeti marketing. Az általa felállított stratégia következetes beteljesítéséig már csak arra az 56 éven át kitartó és küzdelmes fáradozásaira volt szükség. 

N.V.: Ha már a művészeti marketinget említetted: hogyan kell pontosan elképzelni Gerlóczy Gedeon Csontváryval összefüggő munkásságát?

G.G.: Megpróbálom röviden felvázolni azokat az építő elemeket, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a piaci takaróponyvának szánt festmények, valamint a máglyahalálra ítélt rajzok, feljegyzések, kéziratok, elfoglalják méltó helyüket a magyar képzőművészet történetében és múzeumi körülmények között mindenki számára láthatóvá váljanak. Adott volt a kvalitásos életmű és adott volt a művész által beállított misztikus elemekbe burkolt karakter. Ezt meg kellett erősíteni. Első lépésként azok véleményét kellett megkérdezni, akik még ismerték a mestert és látták kiállításait, valamint a sajtókritikákat, melyek még életében megjelentek róla. A kapott adatokból és a megmentett kéziratok tartalmából megismerték személyiségét, világlátását, gondolatait, és összeállították életrajzát. Ezt a munkát a kezdetekben Gerlóczy Gedeon, képzőművész nővérével Gerlóczy Edittel végezte. A következő lépés egy monográfia összeállítása volt, melynek megírására Lehel Ferencet kérte fel Gerlóczy. A könyv megjelenése előtt, az addig fotókon nem dokumentált, és csak kevesek által ismert életművet le kellett fényképezni. A fényképekkel illusztrált kötet által Csontváry a nagyközönség előtt is láthatóvá vált. Ezek után a hazai majd külföldi kiállítások szervezése következett. 

Fontos volt, hogy Csontváry folyamatos publicitást kapjon. A kiállításokat követően a sajtófigyelem egyre erőteljesebbé vált. Beindult a Csontváry-kultusz.

A hírek között voltak olyanok is, melyek szintén a brand erősítését szolgálták, mint például a párizsi kiállítás után hat évre eltűnt teljes gyűjtemény, a háborús rongálódások és veszteségek, a jogtalanul elbitorolt művek, a szándékos és gondatlan rongálódások, valamint a hamis Csontváry képek felbukkanásáról szóló tudósítások, és még sorolhatnánk. Az 1930-as, Csontváry halála után megrendezett első kiállítást követően neves művészettörténészek is elkezdtek foglalkozni vele, de teljes konszenzus máig sincs Csontváry megítélését illetően. A művészetkritika sokáig nem tudott mit kezdeni vele, majd hosszú hallgatás után az 1960-as évek elején felerősödött a Csontváry kutatás. Mint tudjuk, ma már a Csontváryval kapcsolatos tanulmányoknak, szakkönyveknek könyvtárnyi irodalma van. Gerlóczy Gedeon saját és Csontváry végakaratának megfelelően, egyben tartotta a gyűjteményt, jó építészként “felépítette” a Csontváry életművet.  

N.V.: Mai szóval élve, akkor Gerlóczy Gedeon Csontváry márkamenedzsere volt.

G.G.: Teljes mértékben, de csak a szó pozitív értelmében. Az előbbiekben vázlatosan bemutatott folyamat valóban nagyon tervszerűen volt felépítve, de ha nem hitt volna tiszta szívből a művészetben, ezen belül Csontváry művészetében és halhatatlanságában, akkor nem küzdött volna érte töretlenül egész életén át. 

N.V.: És mindemellett még volt ideje az építészetre is. Azért azt ne felejtsük el, hogy Budapesten és vidéken is nem egy neves épületet tervezett.

G.G.: Építészeti karrierjét szinte egy időben kezdte a Csontváry életmű megmentésével. Gerlóczy Gedeon a két világháború közötti építészet formavilágának egyik meghatározó alakjaként, különösen a modern kórháztervezés szakértőjeként jelentős életművet hagyott hátra. Épületei közül említést érdemel a hazai modern építészet bölcsőjeként emlegetett Napraforgó utcai kísérleti mintatelep egyik épülete, a Baleseti Kórház, és a budapesti belváros egyik legszínvonalasabb háza, a Petőfi Sándor utca és Bécsi utca sarkán álló épülete. Építészeti munkássága mellett a Képzőművészeti Főiskola városesztétika, építészettörténet és építészeti szobrászat tanára volt. 

N.V.: Ő tartotta egyben az életművet. Mi történt a halála után? 

G.G.: A pécsi Csontváry Múzeum megnyitását még megélhette, majd két évvel később 1975-ben elhunyt. Halálát követően erőteljes politikai nyomásra a magyar állam, két kép kivételével megvásárolta Csontváry gyűjteményét a családtól, és kötelezettséget vállalt, hogy Csontváry és Gerlóczy végakaratának megfelelően önálló Csontváry Múzeumot létesít. Gerlóczy, halála után a képeket örökösei tulajdonjogának megtartása mellett, letétként kívánta a magyar állam rendelkezésére bocsátani. Szóbeli végakaratának megfelelően: „A Csontváryak tekintetében örökösöm a nemzet.” 

N.V.: Gerlóczy Gedeon - A képmentő építész címmel könyvet is írtál nagybátyádról. Mi motiválta ennek az elkészítését?

G.G.: Beszélgetésünk elején meséltem azokról a kitörölhetetlen élményekről a Galamb utcában, melyek tulajdonképpen meghatározták nálam a művészet és a befogadó közötti kapcsolat kialakulását. Gerlóczy Gedeont, Gida bácsit első mesteremnek tekintem, az ő hatására kezdtem képzőművészettel foglalkozni. Tíz évvel Gerlóczy Gedeon halála után, özvegye is meghalt. Lakásuk külföldön élő örököse úgy döntött, hogy az ingatlant fel kell újítani, és az értéktelen dolgoktól meg kell szabadulni. Természetesen ő sem úgy gondolta, ahogy a lakásban dolgozó szakemberek. 

Odaérkezésünkkor a munkások közölték, hogy az általunk összeállított dobozokat is kidobták, azt hitték szemét van benne, de talán még nem vitték el a kukások. Lerohantunk és szerencsénkre még nem vittek el mindent.

Gida bácsihoz hasonlóan én is két nagy csomaggal mentem haza, és egész éjjel olvasgattam Gerlóczy Gedeon feljegyzéseit, kéziratait, levelezéseit. Ekkor villant föl előttem a jól ismert történet, értékmentésről, küldetésről, sorsról. Ez volt a kezdet. Majd úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismernem őt, ezért én is kutatásokba kezdtem. Akkor már kötelességemnek éreztem, hogy méltó módon tisztelegjek munkássága előtt. Az anyaggyűjtéssel párhuzamosan, szellemi örökségének szakszerű feldolgozása érdekében szakirányú egyetemi végzettséget szereztem. Időközben egyik kezdeményezője voltam szakmai rehabilitációjának, melynek eredményeképpen a Magyar Képzőművészeti Főiskola Egyetemi Tanácsa, posztumusz címzetes egyetemi tanári címmel ismerte el munkásságát, majd évekkel később javaslatomra, a Magyar Építőművészek Szövetségének és Winkler Barnabás építésznek köszönhetően Gerlóczy Gedeonnak posztumusz Ybl-díjat adományoztak. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a díjat én vehettem át. 

Csontváry halálának századik évfordulója előtt társaimmal megalapítottuk a Csontváry Emlékműhely Egyesületet, és száz napos rendezvénysorozatot szerveztünk az évfordulóra. 

A rendezvénysorozat záróeseményére készült el Gerlóczy Gedeon. A képmentő építész című munkám, a Holnap Kiadó jóvoltából. A könyvbemutató után másfél évvel megkeresett Somlai Zsuzsa, a Szabad Tér-Korona Film producere, hogy könyvem alapján, Örököse a nemzet címmel dokumentumfilmet forgatnának Gerlóczy Gedeonról. A film operatőr-rendezője Novák Emil. A játékfilmes részek szereplői Varga Tamás, Méhes László, Keresztes Tamás, Jankovics Péter voltak. A filmben szakértőként megszólaltak Czakó Ferenc restaurátor, Ferkai András építészettörténész, Kaszás Gábor művészettörténész, Nagy András muzeológus és Gerlóczy Gábor művelődéstörténész is. Az elkészült filmet 2022 decemberében mutatta be a Magyar Televízió.

N.V.: Ha jól tudom, úton van egy Csontváry hangoskönyv is.

G.G.: Igen, így van. A barátaimmal közösen létrehozott egyesületünk az idei Csontváry 170 évfordulóra, Herczeg Ágnes ötletét tovább gondolva, az MMA az NKA és a Holnap Könyvkiadó jóvoltából egy különleges könyvet készülünk kiadni. A könyv formátumú hangoskönyvünkben Csontváry szellemét megidézve, megszólal a művész. Írásait és üzeneteit olvashatóvá, láthatóvá és leginkább hallhatóvá tesszük. Könyvünkben csakúgy, mint filmünkben, Varga Tamás színművész alakítja Csontváryt, az ő hangján szólal meg a művész. A hangoskönyv tartalmára improvizált zenei betéteket Dresch Dudás Mihály nagyszerű játékának köszönhetjük. A könyv címe: Hangoskönyv. Csontváry hallható művészete. Könyvünkben, és a Szépművészeti Múzeum közeljövőben nyíló kiállításán - terveink szerint egy időben -  mint első közlés és kuriózum, megjelennek a Csontváry dokumentumok legjelentősebb darabjai is.

N.V.: Nem bánod, hogy közel két évtizedet foglalkoztál a témával? 

G.G.: A saját magam által kijelölt feladatot lehetőségeimhez mérten teljesítettem. A téma elsősorban művelődéstörténeti szempontból érdekelt, mint szellemi örökségünk egyik izgalmas fejezete. A Csontváry – Gerlóczy fúzió jelentőségét is ebből az aspektusból értettem meg. Úgy gondolom, hogy már nem igazán tudok mit hozzátenni, akár pontot is tehetnék a végére, de azért elkezdtünk már a film folytatásán gondolkodni, és egy különleges, kultúrtörténeti megközelítésű Csontváry könyv is szerepel a terveim között.

‍

‍

Interjú: Szanyi Ágnes
Fotók: Szántó András