A 200 éve született Petőfi Sándor és a Budai Vár

Petőfi Sándor igazságtalanul rövid élete és tragikus halála még ma is fájdalmasan hangzik az életművével először ismerkedő magyar fiatalok számára. Jelentőségét ismerve nehéz elhinni, hogy a lánglelkű költő mindösszesen 26 évet élt. Mindamellett - ez alatt a rövid idő alatt is - élete több szállal kötődött a Budai Várhoz. Ezeket vesszük most – születésének bicentenáriumán – sorra!

A sors furcsa játéka, hogy Petőfi éppen annak az évnek ugyanazon hónapjában született, amikor a Kölcsey Ferenc által megírt magyar Himnusz is. Noha Petőfi gyermek-, illetve fiatalkora jelentős részét vidéken, jellemzően az Alföldön töltötte, azonban mészárosmester apja 10 évesen, elsősorban a német nyelvtanulás céljából a mai Deák Ferenc téri evangélikus német gimnáziumba, majd a piaristákhoz járatta fiát. Tehát Petőfi már egészen fiatalon megismerkedett Pesttel és feltételezhetően Budával is. Az viszont biztos, hogy Petőfi névvel csak jóval később 1842. novemberében, 19 évesen debütált a nyilvánosság előtt, amikor is megjelent „Hazámban” című verse. Költői tehetsége korán megmutatkozott, de ő sokkal inkább a színjátszással kacérkodott, egészen addig míg személyes kudarcai el nem tántorították a színészi pályától. Alig múlt 21 éves, amikor a Kisfaludy Társaság hívására Debrecenből felgyalogolt Pestre, ahol azonnal bele is vetette magát az irodalmi élet sűrűjébe.

Vahot Imre ismerte fel tehetségét és maga mellé vette segédszerkesztőnek az általa főszerkesztett Pesti Divatlaphoz. Az akkor meglehetősen nagy népszerűségnek örvendő lap számait az egykori Egyetemi Nyomdában nyomtatták. Az Egyetemi Nyomda 1777-től - a Nagyszombati Egyetem várba költözése óta - a kor egyik legszebb iskolaépületében, a Szentháromság téri jezsuita akadémián működött. Petőfi ekkor mindennap feljárt a nyomdába, ahol a szükséges javításokat végezte.

Erről így számol be Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című művében:

„Vahot Imréhez ment lakni s a köztük levő szerződés szerint kosztot és havi 15 vfrtot is kapott; ezért köteles volt a Pesti Divatlap minden számába verset írni (2 frt külön díjért), újdonságokat szerkeszteni, a beküldött költeményekre szerkesztői üzeneteket írni, s mindennap fölmenni Pestről Budára, a Gyurián és Bagó által bérelt egyetemi nyomdába s ott végezni a korrekturát.”

Petőfi ez idő alatt számtalan helyen lakott Pesten, jellemzően a mai Kiskörút környékén, azonban legjobb tudomásunk szerint Budán egyszer sem tartózkodott huzamosabb ideig. Egészen 1845 márciusig végezte a segédszerkesztői munkát, amikor is az egyre terhesebbnek érzett szerkesztői teendők miatt felmondott, hogy immáron csak a költészetből éljen, illetve több meghívásnak is eleget téve a Felvidékre utazzon.

„Vahot Imrének tehát felmondott; ez azonban Petőfi költeményeinek értékét ismerve, meg akarta őt nyerni lapjának kizárólagos dolgozótársul és egy költeményéért 5 pfrtot igért; néhány hónapra való költeményt át is adott neki Petőfi, a honorárium volt aztán útiköltsége. Márcz. 31. a bucsúestét vígan lakomázva tölté a Vadászkürtben, hol jelen voltak: Pákh, Egressy Gábor, Emődy Dániel és vidékről Sárosy Gyula és Szemere Miklós. Ápr. 1. tehát útra kelt, hogy meglátogassa Felső-Magyaországi barátjait.”- írja Szinnyei.

A szövegben említett „Vadászkürt” egyébként egy Polláck Mihály által tervezett, az Aranykéz utcában 1815-ben nyíló híres és jólmenő szálloda volt, amely a XX. század eleji feljutása után hideg-meleg vízzel, telefonnal és központi fűtéssel felszerelt szobákkal várta a vendégeket egészen 1945-ig, amikor is az épület megsemmisítő bombatalálatot kapott.

A következő időszakban számos helyen megjelent, verseivel sikereket ért el, mint ifjú tehetséges költő immáron országos ismertségnek örvendett, olyannyira, hogy egy kötetben jelentek meg válogatott versei. Időközben megismerte Szendrey Júliát is, akivel 1846-ban összeházasodtak.

1846-ban írótársaival megalapították az úgynevezett Tízek Társaságát a közösen tervezett laptól azonban megtagadják a hatósági engedélyt ezért az Életképek című lapba kezdte verseit publikálni.  

Ez év novemberében érkezett vissza Pestre, ahol feleségével lakást béreltek a Dohány utcai Schiller-házban, melynek egyik szobáját kiadták Jókai Mórnak. A fiatalok sokadmagukkal innen jártak át a tulajdonosról Pilvax Károlyról elnevezett közeli kávéházba, s noha a történet szerint minden ott kezdődött, azonban az albérlet is jelentős helyszín volt a forradalom szempontjából. A fiatalok ugyanis március 19-ére, a József-napi országos vásárra készültek, ám a bécsi forradalom híre felgyorsította az eseményeket. Petőfi így emlékezett vissza március 15-ére:

„A nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjuság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmaradt. (…) Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.”

Azt tudjuk, hogy Petőfi minden egyetemnél elszavalta a Nemzeti dalt, a Nemzeti múzeum lépcsőjén.

„Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert! – Budára, – Budára! – a helytartótanácshoz! ... nyitassuk meg Stancsics börtönét! ... Budára! ...

Az ekkor már több tízezresre duzzadt tömeg elindult a Budai Várba. Egyrészt azért, hogy a legfőbb kormányzati szervként működő Helytartótanácsnak átnyújtsák követeléseiket, másrészt pedig azért, hogy a sajtóvétség miatt bebörtönzött Táncsics Mihályt szabadon engedjék.

Noha a Lánchíd pillérei már álltak, azonban az átadás még váratott magára, így a hatalmas tömeg az egykor a pesti Vigadónál található hajóhídon vonult át Budára.

„A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”- emlékezett vissza Petőfi.

Ijedtükben el is fogadták az ifjúság követeléseit, a státusfoglyok szabadon bocsátásával egyetemben. Ennek a tömeg rögtön érvényt is akart szerezni, és innen, az Úri utcából át is vonultak a néhány száz méterre található börtönhöz. Táncsics börtönéhez. Az akkor Szent József laktanyaként működő épület udvarán még ma is áll az egykori puskaporraktár, illetve börtön. Azt már kevesebben tudják, hogy az épület „vendége” volt Kossuth Lajos is, aki három kemény évet kapott a Törvényhatósági Tudósítások című újság engedély nélküli kiadása és terjesztése miatt. Nagy nap volt ez a nemzetté nemesült magyarság és egyben Petőfi számára is. Az ezutáni katonáskodás és politikai fiaskók méltatlanok voltak a magyar néphez és Petőfihez egyaránt. Azt azonban tudjuk, hogy a forradalom lángoszlopaként rímelő költő a szabadságharc alatt is többször járt Pesten, illetve Budán. Feltételezhetően a Budai Vár látványa ihlette Vérmező című versét is 1848. augusztusában, amely így szól:

‍

‍

Magas hegy tetején régi Buda vára,

Merőn állva néz a ballagó Dunára,

Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,

És a mélybe essék, a víz fenekére.

Jobb is lenne már őnéki ott a mélyben,

Sok gyászdolgot látott hosszu életében,

Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,

Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

Látta gonosz Zsigmond király idejében

Kont levágott fejét a hóhér kezében,

Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,

S véle egyetemben sok jó társáiét.

Látta a hitszegő László király alatt,

Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,

Szép Hunyadi László, fiatal levente,

Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

Martinovicsot is látta négy társával

Összeölelkezni a véres halállal,

Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét

S lemetszett fejeik rémes fehérségét.

Hát ezután ki lát?... elgondolom olykor:

Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?

Talán engem is, mint őket, lefejeznek -

Ha meghalok, hazám, teérted halok meg.

Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,

Mert találkoztok a megöltek lelkével,

Hónok alatt tartják levágott fejöket,

Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.

Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piacán

Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,

Martinovics pedig társaival együtt

Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,

Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,

A sok jó igazi magyar vért megivád,

S német csaplár adta neked ez áldomást.

Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,

Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,

S hej be rosszul, hej be csúful gazdálkodott,

Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,

Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,

Ezek és több mások összeszövetkeznek,

Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek;

Összeszövetkeztek élet és halálra,

Szabadságot hozni a magyar hazára,

A magyar hazának elnyomott népére,

Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

"Tovább is csak sóhajts, szép magyar nemzetem?

Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!

Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,

Legeslegkevésbbé pedig a németet.

Szabadítóidat mibennünk tekintsed,

Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,

S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,

Lemossuk a zsarnok tulajdon vérével!"

Az összeesküdtek így beszéltek bátran,

S haladtak naponként a titkos munkában,

Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,

Egy istentelen kéz azt leszakította.

Elárulta őket egy rosz, egy gaz cudar,

Elfogdosták őket egymásután hamar,

S börtönbe vetették nehéz vasra verve,

Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

Csakhamar kihítták a börtönbül őket,

Bírák elé vitték kihallgatás végett.

És szólt a bíró: "nem maradtok életben,

Összeesküdtetek a szent haza ellen."

És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:

"Nem a haza ellen, csak a király ellen!

Ha a király s haza egy uton nem járnak,

Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!"

Nagy és szent igazság! de ez igazságot

Még most is egészen ki nem mondhatjátok,

Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,

Különben az ember vele magát sérti;

Annál kevesebbé volt még akkor szabad,

Tisztán és kereken mondani igazat...

Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,

Már azért magáért a nyakukat szegik.

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán

Mind az öt elvérzett egy nap egymásután.

A szegény magyarok leverve zokogtak,

A németek pedig gőgösen kacagtak.

Ők, az elitéltek, bátran léptek oda

A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra...

Május hónapja volt, hajnal volt az egen,

Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

Szabadságért elhullt dicső áldozatok,

Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?

Hová temettek el? szent hamvaitokat

Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?

Olyan sokáig volt átkozott nevetek,

Megemlíteni sem volt szabad bennetek,

De már annak vége... megadhatjuk a bért.

Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

A sors furcsa fintora, hogy Petőfi a Budai Vár ostromának idején, tehát valamikor 1849. május 4-21 között lehetett Budán, pontosabban a Sváb-hegyi Óra-villában, ahonnan Görgei Artúr irányította az offenzívát. Ekkor történt, hogy Petőfi és Klapka György annyira hevesen összetűztek, hogy a honvédtábornok az Óra-villa egyik szobájába zárta a költőt, akit csak később, Görgei hadügyminiszter parancsára engedtek szabadon. Ezután vidékre ment, majd júniusban személyesen Kossuth Lajos kérte fel a pesti toborzásra. Petőfi végül innen menekült az osztrák offenzíva elől vidékre, majd csatlakozott Bem József erdélyi seregéhez 1849. júliusában. Bem tábornok 1849. július 31-én Segesvárnál ütközött meg csapatával a muszkával, sajnos sikertelenül. Feltételezhetően valahol itt a véres csatamezőn vagy ettől nem messze eshetett el a magyar szabadság költője is, akiről ma már tudjuk, hogy hiába bántotta a gondolat, nem ágyban, párnák közt kellett meghalnia…

‍