1956. november 6. – Ezen a napon érte gyújtóbomba találat az Országos Levéltár épületét
Az 1956. november 4-én Moszkva által megindított „Forgószél hadművelet” egyik következménye a szabadságharc vérbe fojtása mellett, a budapesti harcok következtében végbe menő tragikus méretű és mértékű pusztulás volt. Ennek kihatásaként érte bombatalálat a Magyar Országos Levéltár Várhegyen található épületét is.
A MOL Bécsikapu téri épületében mindaddig kétszer pusztított tűz. Az első vis major még valamikor 1921-ben történt, amikor iratanyagok kaptak lángra, a kár azonban nem volt jelentős, aztán ezt követte az 1945-ös ostrom ideje alatt egy jóval jelentősebb tűzvész, amikor az épületkárok mellett közel 3000 iratfolyóméternyi történeti anyag vált a tűz martalékává.
Az 1956. október 23. utáni budapesti harci események során súlyosan megrongálódott a Magyar Országos Levéltárépülete és igen súlyos károsodás érte az épületben őrzött iratanyagot november 6-án délután tűz ütött ki a levéltárnyugati raktárszárnyának negyedik emeletén. A tűz rövidesen átterjedt a harmadik, majd később a második emeletre is. A rendkívüli körülmények között nem lehetett a viharos szél által is szított tűzvészt időben megfékezni, bár az a néhány dolgozó, aki állandóan bent lakik az Országos Levéltárban, valamint az I. kerületi tűzoltók, szinte emberfeletti erőfeszítéssel igyekeztek a szörnyű elemi csapásnak gátat vetni.
- számolt be a Levéltári Szemle 1956-os 4-ik, október-decemberi számában Komjáthy Miklós (1909–1993) levéltári történész Tűzvész az Országos Levéltárban című beszámolójában.
Mindkét korábbi eset elhanyagolható volt az 1956-os katasztrofális pusztuláshoz képest, amikor is a szovjet támadók által november 6-án délután az Ostrom utca felől kilőtt gyújtógránát lángba borította az épületet, amelynek következtében több mint 8760 folyóméternyi levéltári anyag pusztult el. A hat napon át tartó tűzvész és az annak során keletkezett iratveszteség a hazai levéltártörténet eddigi legnagyobb katasztrófája volt. November 6-a tehát a magyar levéltártörténet fekete napja is lehetne.
(A cikkben szereplő képek az egykori Várfok utcai lakos, Várdai Ferenc (1926-) mérnök fotói a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára honlapjáról.)
Ilyenkor szeptember elején, amikor a nyári zsibongó balatoni strandolások után az ember a Várhegy parkjaiban csöndesen sétálgat és a szellő fútta lombok között átszűrődő napsugár játékosan bújócskázó, el-elvakító fénye körül színes batikolt spanyolfalként jelennek meg a fák, mint sárgás-barnás-bordós lódenkabátba öltözött idős hölgyek és urak sziluettjei; ilyenkor megébred az ember lelkének legmélyén az örök elmúlást megidéző keserédes hangulat; s az ember szívébe beköszönt az ősz...
A magyar építészet egyik legkiemelkedőbb alakja, az első hazai építész-restaurátor 105 éve ezen a napon halt meg. Az Ő nevéhez fűződik többek között a János-hegyi Erzsébet-kilátó, a budavári Mátyás-templom, illetve Budapest egyik leghíresebb turisztikai nevezetessége, a neoromán Halászbástya.
Márai ezt a mesés, az elmúlást amolyan szemérmes líraisággal elénk hullajtó évszakot is olyan sajátságosan és egyedi ismertetőjegyekkel tudta megrajzolni, mint egy mindenkitől különböző tintával megrajzolt M.S. monogrammal diszitett exlibris vagy tintából mártott ujjlenyomat. S persze szeptember végére gondolva megidézi magában Petőfi csodálatos versét, amiről azt írja, hogy „külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. De van ebben a szeptemberről szóló írásban minden, mint egy szüreti mulatságon vagy egy hangulatos borünnepen. A Mikó utca egykori sztoikus bölcse, szenvtelen lakója elrepít bennünket a japán-kínai bombáitól, mustillatú présházon át a hűvösvölgyi Veronika büféig, majd onnan vissza a fasor felé a régi és fellengzős operarészletekig.