1867-ben ezen a napon jött létre a kiegyezés, s született meg az Osztrák-Magyar Monarchia

Kedves gróf Andrássy! Kinevezem Önt magyar minisztériumom elnökéül, s a többi miniszteri állomások betöltése iránti javaslatát haladéktalanul elvárom. Bécsben, 1867. évi febr. hó 17-én. Ferencz József, m. k.

- idézi az uralkodói kinevezést, mint „legfelsőbb kéziratot” az 1867. február 20-án, éppen az Andrássy-kormány megalakulásának napján megjelent számában a Pesti Napló.

A szabadságharcban tevékenyen résztvevő gróf Andrássy Gyula (1823-1890) kinevezése annak ellenére történt, hogy korábban az osztrák hadbíróság távollétében halálra ítélt. A nyugat-európai tartózkodás ideje alatt, Párisban feleségül vett grófnővel, Kendeffy Katinkával (1830-1896) a különböző arisztokrata szalonok, főúri társaságok népszerű tagjaiként élték mindennapjaikat, egészen 1858-ig, amikor is az utolsó amnesztiahirdetés után hazatérhettek kényszeremigrációból. Itthon sokan csak humorosan akasztott szépségnek nevezték Andrássyt.

‍

Noha a Deák Ferenc (1803-1876) által sürgetett kiegyezést sokan ellenezték, sőt hazaárulásnak tartották, ma már nyilvánvaló, hogy a magyar politika szempontjából egy olyan jogi és közéleti aktusról volt szó, amely sikerrel rendezte az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennálló – a szabadságharc leverése után meglehetősen rideggé vált – politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat. A magyar közéletben Deák által szorgalmazott, mindkét fél szempontjából lemondásokkal, kompromisszumokkal, ugyanakkor komoly nyereséggel járó politikai konszenzus egyértelműen reálpolitikai, mérlegét tekintve pozitív történelmi lépés volt. Míg a szabadságharc leverése óta emigrációban élő Kossuth Lajos (1802-1894) a nemzethalál víziójával csak a május végén megjelent úgynevezett Cassandra-levélben támadta Deákot, azonban az újonnan alapított Negyvenkilencz című közéleti lap hasábjain már felsorakoztatta a kiegyezést ellenző, ókonzervatív politikai tábor narratíváját és érveit.

A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál... (…) Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani. (…) ... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! (...) Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!

- írta Deáknak címzett híres levelében a turini remete.

Ma már tudjuk, hogy Kossuth tévedett, s noha a görög mitológia trójai hercegnőjének jóslata igaznak bizonyult, a haza atyja nem látta át a kiegyezés előremutató jelentőségét, amely kimozdította Magyarországot a szabadságharc utáni totális külpolitikai és gazdasági elszigeteltségéből.

Gróf Andrássy Gyula 1867. február 17-én, a haza bölcseként is emlegetett Deák Ferenc javaslatára és Erzsébet királyné közbenjárására miniszterelnökké történő kinevezése után de facto létrejött a Osztrák–Magyar Monarchia. Igaz, az Andrássy-kormány által előkészített, a Monarchiáról szóló legfontosabb törvényeket később, az 1867-es év során folyamatosan – márciusban, májusban és decemberben – fogadta el a magyar országgyűlés. Ezeket a jogszabályokat a Medárd-napján immáron a Szent Koronával is megkoronázott magyar király, I. Ferenc József (1830-1916) szentesített. Ferenc Józsefet és feleségét, Erzsébetet június 8-án – a magyar történelemben első alkalommal egyszerre - koronázták meg Liszt Ferenc (1811-1886) Koronázási miséjének kíséretében a Budavári Nagyboldogasszony-templomban, a Koronázó Főtemplomban.

‍

Erzsébet királyné a kiegyezést követően sok időt töltött a Budavári Palotában, életében legalább hét évet. Az Andrássy-család pedig 1867 tavaszán költözött át a miniszterelnöki rezidenciába, a Sándor-palotába, ahonnan a politikus gróf az ország ügyeit irányította.

Visszatérve a Deák-féle kiegyezés értékeléséhez; noha Kossuth vádjai hangzatosak voltak, azonban a kiegyezést – két viszontagságos évtized után – valójában két egyenrangú fél szerződésének tekinthetjük. A két fél országgyűlése, melyet az osztrákok esetében birodalmi gyűlésnek nevezünk, illetve kormányaik, igazságszolgáltatásuk és közigazgatásuk egymástól függetlenné, kétosztatúvá, azaz duálissá vált. A két országot egyedül az uralkodó személye és az úgynevezett közös ügyek - a külügy, a hadügy és a pénzügy - kötötték össze.

‍

Történészi körökben ma már vitán felül áll, hogy a kiegyezés reális történelmi kompromisszum volt, mely hozzájárult az ekkor még mindig feudális viszonyokat idéző ország polgári átalakulásához és általános fejlődéséhez. A kiegyezés által fémjelzett új politikai korszak - melyet dualizmusnak hívunk – a hazánk történelmének egyik legdinamikusabb, sokak szerint legprosperálóbb időszaka volt. Ekkor épültek legjelentősebb középületeink, ekkor alakult ki a Budapestet ma is jelentős mértékben meghatározó eklektikus városkép. Bécs kiváló mintaképként szolgált a soknemzetiségű Pest és Buda számára, amely néhány év múlva már Budapestként ragyogott Európa közepén, a hömpölygő Duna mellett.

‍