175 éve szabadították ki Táncsicsot budavári börtönéből

Mai szemmel is elképesztő karriert futott be a jobbágysorból, szlovák anyától és horvát apától született Táncsics Mihály. A bakonyi faluban született és eredetileg takács, tehát vászonszövő végzettségű Táncsics már felnőttfejjel végezte az iskoláit, járt egyetemre és tanult meg kitűnően latinul. Már nyelvészeti munkái szemet szúrtak a hatalomnak, először cenzúrázták, majd üldözték, végül letartóztatták és bírói ítélet nélkül bebörtönözték. 1848. március 15-én délután a szabadság élő jelképeként szabadította ki a forradalmi változásokat sürgető tömeg.

Stancsics Mihál - ahogyan akkortájt sokszor írta és írták a nevét - már 1833-ban megírt Nyelvészet című munkájában korát meghaladó módon leírja, hogy

Nyelv tesz nemzetté, nemzet teszi a’ hazát, ki az elsőt nem tudja, nem tagja a’ másodiknak.

Az ilyen és ehhez hasonló mondatai vívták ki az abszolutista elnyomó kormányzat egykori cenzorainak, majd hatóságainak figyelmét. A politikai változást követelte nyelvészeti írásaiban is, amikor a magyar nyelv fontosságáról és jelentőségéről értekezett.

Ha nagyok akarunk lenni a’ józan észt, ha törpék kívánunk maradni a’ szokást kövessük.

- írta egy helyütt.

De 1840-ben kiadott nyelvtankönyvében is szándékosan becsempészett, politikai töltetű példamondatokat találunk, melyek közül talán a legszebb így szól:

Álmomban egy haza képét láttam, mellyet ébren nem felejthetek.

Újabb és újabb történelmi és nyelvészeti könyvei jelentek meg, amelyről a korabeli Pesti Hírlap 1841. tavaszuto vagyis május 8-i száma így írt:

E’ napokban jelent meg Stancsics Mihálynak: „Általános világtörténete az ifjúság számára“, mellyet nem sokára „Természethistoria“ és „Latin nyelvtudomány“ magyar nyelven fog követni. A’ népnevelés körében fáradhatlan szerzőnek e’ munkák kiadásával nyert újabb érdemeit emlegetni fölösleges volna. Legjobban ítél azokról a’ hon és kortársai, kik méltó elismerésül a’ szerző munkáit sok népiskolában már rendes tanulmánynyá emelték. — Stancsics azzá jön, mit néha a’ legnagyobb lángelmék sem képesek egész értékben elérni, ’s mire csaknem valamennyi íróink, több vagy kevesebb sikerrel törekednek: népszerű iró.

A hatalom által tiltólistára került Táncsics cikkeiben a polgári átalakulás mellett érvelt, majd Kossuth Lajos híveként politizált. Még később is olyannyira hitt Kossuthban, hogy az éppen a forradalom első évfordulóján, 1849. március 15-én született lányának a Táncsics Ilka Lajoska nevet adta.

Politikai röpiratainak kiadását a hatalom általi üldöztetése külföldre száműzte, így került 1843-ban németországi kiadásra a híres Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című írása. Az ellene kiadott körözés miatt végül ő maga is külföldre kényszerült, Horvátországba szökött innen írta úgynevezett népkönyveit, amelyet a cenzorok „ismerve azt veszélyesnek s minden jó rend, s szabadság aláásójának bélyegezték”. 1847-ben végül elfogták és sajtóvétség miatt Budán bírói ítélet nélkül bebörtönözték.

Elérkezett azonban 1848. március 15-e, amikor a változást sürgető hazafiak beismerték, hogy a ma reformkornak nevezett időszak jobbító szándékú erőfeszítései csődöt mondtak, hiszen még alapvető követeléseiket sem tudták érvényesíteni. Március idusán a korabeli értelmiség a fiatalokkal összefogva ezért arra kényszerült a túlságosan magabiztos és meglehetősen gőgös hatalommal szemben, hogy szinte egy emberként álljon ki jogai érvényesítése mellett.

‍

Délután háromkor a szemerkélő esőben a Nemzeti Múzeumnál tartottak nagygyűlést, majd a tömeg - ekkor már több tízezressé duzzadva - átvonult Budára, ahol kikényszerítették a Helytartótanácstól a 12 pontban megfogalmazott követeléseik kihirdetését, valamint a szomszédban álló börtönben raboskodó Táncsics szabadon bocsátását. Követeléseik tizenegyedik pontja ugyanis a „statusfoglyok” szabadon bocsátása volt. Feltehetően ezért is kezdte el skandálni a tömeg még Pesten, hogy: Budára, a Helytartótanácsba! Nyittassuk meg Táncsics börtönét!

Petőfi, Széchenyi és Kossuth, Eötvös és Táncsics egy oldalon álltak, az éppen megszülető magyar nemzet oldalán. A társadalmi vis majorban nem is létezett más társadalmi és politikai dimenzió. Március 15-e pedig még békésen ment végbe, vérontás nélkül ünnepelt a tömeg. Táncsics állítólag annyira kimerült volt a jeles napon, hogy már a hintóban elaludt és Jókaiék az ünnepi Bánk Bán előadásra sem tudták magukkal vinni.  

Az öröm és lelkesültség, a szebb jövő biztos reménye átalános; német magyar zsidó vagy rácz és tót feledett minden nyelvbeli különbséget, mint egy haza fiai, mint testvérek egyesültek, s ugyan azért rendbontásról, czivakodásról vagy csak vitáról is még eddig szó sem volt. — Adja az ég, hogy a vidéken is illy békével menjen végbe a reform üdv teljes nagy munkája!

- reménykedett a vér nélküli forradalmat ünnepelve a jeles napról tudósító Hetilap már idézett száma.

‍

‍

Ki gondolta volna ekkor a budavári örömmámorban, hogy alig egy év elteltével egy véres szabadságharc vérbe fojtása után Kossuth törökországi, Eötvös müncheni emigrációba vonul, Széchenyi rapszodikusan megborult elmével Döblingben, a Goergen-gyógyintézetben „vendégeskedik”, Petőfi egy orosz lándzsától holtan fekszik majd Erdélyben, Táncsics pedig pesti háza pincéjében 8 évig bujdokol majd. A kérdés költői, hiszen nyilván senki.

De mi mégis - minden viszontagság ellenére - 175 év után is ennek a történelmi léptékkel szinte alig mérhető mámoros pillanatnak az emlékét ünnepeljük és feszítjük ki büszkén az örökkévalóságnak. Hogyan is írta Táncsics? A nép szava Isten szava.

‍