1697-ben ezen a napon lett Savoyai hercegből „zentai győző”
A keresztény seregek élén harcoló Savoyai Jenő (1663-1736) herceg 1697. szeptember 11-én – immáron a Szent Szövetség keresztény hadainak fővezéreként - a Tiszán átkelő törököket úgy megverte Zentánál, hogy közel harmincezer török maradt a csatatéren. Noha Savoyait a budavári diadal miatt szoktuk méltatni, valójában ennek a győzelemnek állít emléket a Róna József (1861-1939) alkotása, a Savoyai-teraszon álló lovasszobor.
Savoyai Jenő vagy másnéven Savoyai Eugén 1663. október 18-án a Savoyai-dinasztia carignanói ágából származó francia tábornoknak, Eugéne-Maurice de Savoie-Carignannak (1635–1673) és Olympe Mancini bárónőnek (1640–1708), Jules Mazarin bíboros (1602-1661) unokahúgának legkisebb gyermekeként született Párizsban. A rossznyelvek és a francia udvari pletykák szerint maga XIV. Lajos (1638-1715), a Napkirály volt a kis Eugéne biológiai apja.
Bár ennek a pletykának a valóságtartalmáról semmi információnk nincs, azonban azt tudjuk, hogy maga a Napkirály tiltotta el a kis Eugéne-t - a fiú meglehetősen gyenge fizikuma miatt - a katonai pályától, s helyette papnak szánta volna, ezért a mindenképpen harcolni akaró fiú alig húszévesen elhagyta hazáját, s a francia uralkodó legnagyobb ellenfelének számító I. (Habsburg) Lipót (1640-1705) abszolutista német-római császár és magyar király szolgálatába állt.
A meglehetősen alacsony, s talán éppen ezért hatalmas parókákat viselő Savoyai Jenő 1683-ban részt vett Bécs felmentésében, amelynek során egy dragonyosezred parancsnokává vált. Ezután az esztergomi diadal harcaiban jeleskedett. Itt ismerte fel különleges hadászati tehetségét unokatestvére, Lajos badeni őrgróf (1655-1707).
Budavár visszavételében alvezérként már oroszlánrésze volt, a harcok közben ugyan jobb kezén súlyos sérülést szenvedett, de abból Velencében gyorsan felépülve újra a csataterek kellős közepébe tért vissza: Az 1688-ban kitört kilencéves, pfalzi örökösödési háborúban a franciák ellen harcolt a császár mellett, aki hűségéért 29 évesen tábornaggyá léptette elő, majd őt állította a török elleni hadjárat élére. Itt, előbb 1687-ben a „törökök Mohácsaként” is emlegetett nagyharsányi csatában jeleskedett, majd egy évvel később, 1697. szeptember 11-én a szövetséges keresztény seregek élén hatalmas győzelmet aratott Zentánál az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén. A Zentánál aratott elsöprő győzelem II. Musztafa (1664-1703) szultán serege fölött nem csak egy csata volt a sok közül, hanem ez a diadal volt az, amely után az oszmán seregek képtelen voltak újra talpra állni, s az ottománok végleg kiszorultak Európából.
A szultán a túlsó partról nézte serege - köztük a nagyvezír, a beglerbégek, s pasák tucatjainak - pusztulását, majd maradék lovasaival fejvesztve Temesvárra menekült. A Szent Liga elhanyagolható veszteséggel szemben a törökök java a csatatéren maradt vagy a Tiszába fulladt, s a túlélő, sebesült törökök lemészárlásnak is csak az éjszakai sötétség vetett véget.
A Savoyai-teraszon található lovasszobor ma is ennek a csatának az emlékét őrzi, amelynek történetéről itt írtunk részletesen.
1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúban – átkelve az Alpokon – ismét sikereket ért el. De nem csupán a harctéren, hanem az Udvari Haditanács elnökének is komoly eredményeket ért el a császári hadsereg megreformálásával. 1704-ben már a megújult hadakkal győzte le a franciákhoz átpártolt bajorokat Blenheimnél. A szatmári békekötés utáni 1712–15. közötti pozsonyi országgyűlésen magyar nemesi rangot kapott.
1716-ban visszafoglalta a temesi részt, benne Temesvárt, majd bevette Nándorfehérvárt
1736. április 21-én Bécsben agyvérzésben halt meg, de nem véletlen, hogy az egykori bécsi császári palota és a Budavári Palota előtt is szobra áll.
A Budai Vár egykori lakója, báró Hatvany Lajos (1880-1961), a XX. század legjelentősebb irodalmi folyóiratának, a Nyugatnak az alapítója, a magyar költők és írók első számú finanszírozója volt, aki itt is élt a Várnegyedben, először egy Tárnok utcai, majd egy Bécsi kapu téri palotában. Testvére pedig, a világhírű műgyűjtő, a műpártoló Hatvany Ferenc (1881–1958), a Lónyai-Hatvany villa egykori lakója volt, aki a magyar képzőművészeket, festőket patronálta.
Idén, a magyar költészet napján ünnepeljük majd a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának, Márai Sándor születésének 125 évfordulóját. Márai sikerei mögött állt azonban egy nő, akiről méltatlanul kevés szót ejtünk, pedig nélküle és önfeláldozása nélkül Márai Sándor biztosan nem ugyanaz az író lenne, akinek ma ismerjük. Lola életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint férje kapcsán megfogalmazott naplóbejegyzése „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. „Cherchez la femme”, avagy „keresd a nőt” szól a francia mondás és mi most közösen meg is találjuk Márai mellett és mögött.
Napra pontosan 125 éve, 1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító. A XX. századi modern magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikusa ugyan sosem lakott a Várban, de számtalanszor megfordult itt és számos barátjához járt ide heti rendszerességgel. Németvölgyi, majd később pasaréti lakásától nem esett túl messze a Várnegyed. Születésének évfordulóján rá emlékezünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
