1697-ben ezen a napon lett Savoyai hercegből „zentai győző”
A keresztény seregek élén harcoló Savoyai Jenő (1663-1736) herceg 1697. szeptember 11-én – immáron a Szent Szövetség keresztény hadainak fővezéreként - a Tiszán átkelő törököket úgy megverte Zentánál, hogy közel harmincezer török maradt a csatatéren. Noha Savoyait a budavári diadal miatt szoktuk méltatni, valójában ennek a győzelemnek állít emléket a Róna József (1861-1939) alkotása, a Savoyai-teraszon álló lovasszobor.
Savoyai Jenő vagy másnéven Savoyai Eugén 1663. október 18-án a Savoyai-dinasztia carignanói ágából származó francia tábornoknak, Eugéne-Maurice de Savoie-Carignannak (1635–1673) és Olympe Mancini bárónőnek (1640–1708), Jules Mazarin bíboros (1602-1661) unokahúgának legkisebb gyermekeként született Párizsban. A rossznyelvek és a francia udvari pletykák szerint maga XIV. Lajos (1638-1715), a Napkirály volt a kis Eugéne biológiai apja.
Bár ennek a pletykának a valóságtartalmáról semmi információnk nincs, azonban azt tudjuk, hogy maga a Napkirály tiltotta el a kis Eugéne-t - a fiú meglehetősen gyenge fizikuma miatt - a katonai pályától, s helyette papnak szánta volna, ezért a mindenképpen harcolni akaró fiú alig húszévesen elhagyta hazáját, s a francia uralkodó legnagyobb ellenfelének számító I. (Habsburg) Lipót (1640-1705) abszolutista német-római császár és magyar király szolgálatába állt.
A meglehetősen alacsony, s talán éppen ezért hatalmas parókákat viselő Savoyai Jenő 1683-ban részt vett Bécs felmentésében, amelynek során egy dragonyosezred parancsnokává vált. Ezután az esztergomi diadal harcaiban jeleskedett. Itt ismerte fel különleges hadászati tehetségét unokatestvére, Lajos badeni őrgróf (1655-1707).
Budavár visszavételében alvezérként már oroszlánrésze volt, a harcok közben ugyan jobb kezén súlyos sérülést szenvedett, de abból Velencében gyorsan felépülve újra a csataterek kellős közepébe tért vissza: Az 1688-ban kitört kilencéves, pfalzi örökösödési háborúban a franciák ellen harcolt a császár mellett, aki hűségéért 29 évesen tábornaggyá léptette elő, majd őt állította a török elleni hadjárat élére. Itt, előbb 1687-ben a „törökök Mohácsaként” is emlegetett nagyharsányi csatában jeleskedett, majd egy évvel később, 1697. szeptember 11-én a szövetséges keresztény seregek élén hatalmas győzelmet aratott Zentánál az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén. A Zentánál aratott elsöprő győzelem II. Musztafa (1664-1703) szultán serege fölött nem csak egy csata volt a sok közül, hanem ez a diadal volt az, amely után az oszmán seregek képtelen voltak újra talpra állni, s az ottománok végleg kiszorultak Európából.
A szultán a túlsó partról nézte serege - köztük a nagyvezír, a beglerbégek, s pasák tucatjainak - pusztulását, majd maradék lovasaival fejvesztve Temesvárra menekült. A Szent Liga elhanyagolható veszteséggel szemben a törökök java a csatatéren maradt vagy a Tiszába fulladt, s a túlélő, sebesült törökök lemészárlásnak is csak az éjszakai sötétség vetett véget.
A Savoyai-teraszon található lovasszobor ma is ennek a csatának az emlékét őrzi, amelynek történetéről itt írtunk részletesen.
1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúban – átkelve az Alpokon – ismét sikereket ért el. De nem csupán a harctéren, hanem az Udvari Haditanács elnökének is komoly eredményeket ért el a császári hadsereg megreformálásával. 1704-ben már a megújult hadakkal győzte le a franciákhoz átpártolt bajorokat Blenheimnél. A szatmári békekötés utáni 1712–15. közötti pozsonyi országgyűlésen magyar nemesi rangot kapott.
1716-ban visszafoglalta a temesi részt, benne Temesvárt, majd bevette Nándorfehérvárt
1736. április 21-én Bécsben agyvérzésben halt meg, de nem véletlen, hogy az egykori bécsi császári palota és a Budavári Palota előtt is szobra áll.
A napokban lesz 175 éve annak, hogy felavatták a Széchenyi lánchidat. 1849-ben, éppen a hídépítést finanszírozó bankár, báró Sina György (1783-1856) születésnapján, vagyis november 20-án adták át az azóta a magyar főváros egyik jelképévé vált Lánchidat. Dr. Csorba László, a BTM Vármúzeum főigazgatója Budapest egyik legnépszerűbb építményének történetéről mesél a múzeum legújabb videójában. Íme!
Az 1867. évi kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia égisze alatt Magyarország egész eddig történetének egyik legvirágzóbb korszakát élte. Ebben az időben épültek fel Pest és Buda emblematikus középületei, a városképet meghatározó bérházai, gyönyörű hídjai, s pazar villái; egy szó, mint száz: ekkor vált világvárossá a magyar főváros. A Béccsel versenyre kelt Pest-Buda olyan urbanisztikai fejlődésen indult el, s ment keresztül a dualizmus néhány évtizedes időszakában, ami után azóta is csak áhítozunk. Az európai nagyvárossá avanzsált Budapesten megjelentek – részben bécsi mintára – az elegáns cukrászdák, kávéházak, éttermek, mindez ötvözve az osztrákok konyhaművészeténél jóval sokszínűbb magyar gasztronómiai kultúrával. Cikkünkben elsősorban a Monarchia legfontosabb cukrászdáit, s azok békebeli süteményeit mutatjuk be röviden.
A most 80 éve meggyilkolt, tragikus sorsú magyar költőgéniusz ugyan sosem élt a Várban, azt viszont tudjuk, hogy rengeteget kirándult Budán és számtalanszor megfordult a Várnegyedben is. Erről tanúskodik a halálának 80. évfordulójára írt cikkünkben közölt fotó is, ami a Budai Várban a Bástya sétányon (ma Tóth Árpád sétányon) készült.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
