145 éve született az elsodort író, Szabó Dezső

145 éve született Az elsodort falu írója, az egyik legellentmondásosabb magyar író, Kaffka Margit (1880-1918) nagy-nagy szerelme. Ő volt az egyik azon magyar írók közül, akit külföldi kritikusok jelöltek Nobel-díjra. 1935-ben Björn Collinder, az Uppsalai Egyetem professzora irodalmi Nobel-díjra jelölt. Tehetségét senki sem vonta kétségbe, de nézeteit sokan és sokszor támadták.

Noha Szabó Dezső túlnyomórészt a Városmajor utca 19. számú ház első emeletén élt egy polgári laksában, de ezer szállal kötődött a Várhoz. Például itt lakott fiatalon egy lakásban Kodály Zoltánnal. Sőt, valamikor hozzájuk költözött a Hunfalvy utcai lakásukba - harmadik „kollégiumi” társként - az ekkortájt népdalgyűjtő utakat szervező Balázs Béla is.

A Vároldal Víziváros felé néző ma már teljesen beépült, így ma el sem tudjuk képzelni milyen hatalmas egybefüggő telkek voltak itt. A mai Szabó Ilonka utca 22-24. számú telkek egyetlen nagy területet alkottak és egészen a Hunfalvy utcáig, annak 15-ös házszámáig felnyúltak. A telek tulajdonosa egy Szeiff Berta nevű vénlány volt. A telken álló jókora földszintes ház szobáit a hölgy kiadta. 1905. majálisán így költözött ide Szabó Dezső, aki az innen kinyújtásnyira lévő, mai Toldy Gimnáziumban kezdett tanítani. Szabó ugyanis a magyar–francia szakos tanári diplomája átvétele után, kénytelen-kelletlen elbúcsúzott az Eötvös Collegium falaitól. A tanári pálya megkezdését azonban néhány hónap után félbeszakította, mivel állami ösztöndíjat kapott a párizsi Sorbonne-ra, ahol klasszikus és modern francia irodalmat tanult.

A lakás állott egy aránylag nagy kertből, egy kis házmesterlakásból és egy földszintes házból, mely benn volt a kertben. A kert a hegy oldalán vonult lefelé, s egy négyzetcentimétere sem volt egy szintben a többivel. (…) A szoba elég tágas volt, végtelenül egyszerű és Berta nénivel egykorú bútorokkal. És mert a vasrácsos ablak mindig nyitva volt, elég jó levegővel. (…) A szobát átadtam egy volt Eötvös kollégiumi évtársamnak, ki mint nagy muzsikus, pianínójával és kottáival örömmel költözött be a gyötrött csodák tanyájára. Mindig csodálkoztam, hogy ezt a csodakertet nem transponálta hangokba, nagyszerű zenedarab lett volna.

- írta erről Szabó Életeim című életrajzi művében.

Kodály 1904-ben még a Zeneakadémiára járt, amikor már kénytelen volt szobát bérelni, ekkor vette ki Szabó Dezső után a Vár alatti lakást. Ennek oka az volt, hogy az Eötvös Collegiumban maximum négy évet lehetett eltölteni. Hazatérése után, 1906. augusztusában találkozott Kodállyal a Sas utcában, aki az éppen nélkülöző, otthontalan, de ígéretes és rendkívül tehetséges fiatalembernek felkinált egy hosszúlejáratú kölcsönt és meghívta lakótársnak magához. Meglehetősen mozgalmas volt ez az időszak Szabó Dezső számára is, hiszen éppen ebben az időszakban, a gimnáziumi tanári állása mellett vetette bele magát a közéleti írásba, amelynek keretében meglehetősen klerikális, néhol antiszemita kirohanással vádolt cikkeket publikált. Kodállyal azonban felhőtlen volt barátságuk, mindig – a későbbiekben is – nagy tisztelettel és szeretettel nyilatkoztak egymásról.

‍

De Ő volt a legjelentősebb törzsvendége az Alagút utcai irodalmi kávéháznak, a Philadelphiának. Sőt, mi több. Ő csinált belőle „irodalmi” kávéházat.

Ez nem bohémek helye, hanem kedves polgári kávéházvolt.

- jellemezte később, visszatekintve a Filát az „az elsodort író”, Szabó Dezső.

Szabó Dezső egészen fiatalon, már egyetemista korában járt a „Filába”, ahol később törzsasztala volt. Állítólag ő hívta ide még 1913-ban át Ady Endrét is, aki szintén visszatérő vendége lett a hangulatos kávéháznak. De ide járt a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztő publicistája, Pethő Sándor is, vagy a politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre, a főpolgármester Ripka Ferenc, aki a szomszédban, a Gellérthegy utcában lakott. De állandó vendég volt itt Bornemisza Géza is, aki kereskedelmi, iparügyi, illetve kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter volt a Gömbös-, Darányi-, Imrédy- és Kállay-kormányban. De járt ide főként Szabó Dezső miatt, az íróba halálosan szerelmes Kaffka Margit is. De sokszor volt itt vendég Kosztolányi, Babits, Márai, Karinthy vagy éppen az utca túloldalán lakó Schöpflin Aladár. Károly bácsi, a délutáni főúr kedvelte a művészeket, számon is tartotta őket. Egy-egy törzsvendégnek réztáblába vésett, névre szóló akasztója volt a fogason.

A Fila bezárásakor is vele készítettek riportot az újságírók

Az életem egy darabja omlik el a Philadelphiával és félek, hogy ez szimbolikus mondja rezignáltan az író. (…) Szabó Dezső bánatosan néz ki a Philadelphia Horvát-kertre néző ablakán. A fák lombjai mintha búcsút intenének a Philadelphiának és illusztris törzsvendégének, Szabó Dezsőnek...

- idézte a Kis Újság 1935 szeptemberi lapszáma a híres írót.

Hogy milyen ember is lehetett Szabó Dezső, arról talán Fülep Lajos (1885-1970) művészettörténész, művészetfilozófus, kritikus írt a legplasztikusabban a Nyugatban - közvetlenül Az elsodort falu 1919-es megjelenése utáni - recenziójában. .

Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig. De naivul is, ahogy csak gyermekek tudnak szeretni, imádattal és, ahogy az örök ifjak, romantikus rajongással. És úgy is mondja ki az igazságot - vagy, ha jobban tetszik, a maga igaznak tartott véleményét, - mint a gyermekek: tekintet nélkül a fájdalomra, amit okozhat, olyan derűsen és természetesen árasztja szét, mint nézését nagy, ártatlan gyermek szeméből, vagy tekintet nélkül a fájdalomra, amit magának szerez, olyan megátalkodottan-elkeseredett dacosan, ahogy a gyermek száll szembe azzal, aki veri.

Szabó Dezsőt jellemzően a próza világában emlegetjük, ezért most csakazértis lírát idézünk tőle Az én osztályrészem című versét, amelyben Berzsenyi Dánielt evokálja.

Hogy irigylem sokszor a jó Berzsenyit, ki partra szállt bevonva vitorláját s nem kísértve a tengerek dagályát: szelíd otthonban lelte meg világát, hol mély a béke és erős a hit. S ha felmozdultak a nehéz kérdések: nyugtot adott a föld örök kalásza, a venyige áldott vigasztalása, egy jó paripa, jó könyv, és estre válva: a csillagoknál hosszú tűnődések. S ha fellobbant néha az élet láza: érc-ritmusokba rendezte a lelkét s elolvasva friss vérrel élő versét, a vágyai gyötörni elfelejtik. Volt otthona, termése, hű családja. Ó, mert ez a földi maradandóság: csendes tűzhely, jó feleség és gyermek. És, hogy múlhassuk mégis ama vermet: csodás percekben megszülető versek, melyekben vagy élet és örök forrás. Az évszakok táncával velelejtve vénülni lassan, bölcsen, megadással. Úgy múlni halkan az örök múlással, mint hab a habbal, az árny az árnnyal, majd szép éretten a kész sírba esve. Jaj, nem lehet számomra ez a végzet! Vihar-lélekkel jöttem a világra. A végtelen kergető szomjúsága űz időn, sorson át mindig továbbra s gyötrelem nekem minden, mi bevégzett. Minden, mi ismert, minden, mi határolt. Örök holnapban, örök születésben folyton újulva, folyton új merésben, nyugalom nélkül örök keresésben akarni mindig tisztább új világot! A szűk ember nem lehet a társam. Testvéreim a rohanó orkánok, kik átseperve a vénült világot önharagjukba vesznek és utánuk újul az élet frissült tiszta vágyban. így szórtam én is magam szerte-széjjel. Volt bánatom tengerek zokogása, volt haragom nagy hegyek felhő-gyásza. Sírás és villám, minden volt hiába: vak falaiban éj maradt az éjjel. De nem lesz halálomban halálom: tovább sírok holnap tengők szemében, felvillámlok új harcosok lelkében, s majd a jövőt, mégis mégis én élem... És lesz még egyszer ünnep a világon.

A háború alatt Szabó Dezső bujkálni kényszerült, mert mind az antifasiszta, kommunista ellenállók, mind a nyilasok halállistáján szerepelt. 1945. január 13-án, hatvanöt éves korában egy Rákóczi téri ház óvóhelyén halt meg feltehetően tüdőgyulladásban.

A József körút 31/A előtt álló házfelügyelőtől Szabó Dezső után érdeklődtem. Szó nélkül a vastag hó borította Rákóczi tér sarkán fekvő, szekrénydeszkákból összerótt koporsóra mutatott. Kérdésemre elmondta: a mester pár napja halt meg, valószínűleg tüdőgyulladásban. […] Az Üllői úton hazafelé menet a Csepregi u. 2.-ben lakó barátomat, Mistéth Endrét látogattam meg. Ott találtam Balogh Lajos barátomat is. Elmondtam, hogy Szabó Dezső meghalt, koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap értesítettük és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középre. A fagyos földet csákányokkal is alig tudtuk feltörni. Délután 2 óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek. A gyászszertartást Nagy Gyula református lelkész barátunk végezte.

- írta Arany Bálint (1901–1987)  gépészmérnök, Arany János leszármazottja, az FKGP későbbi politikusa, akit Rákosi Mátyásék a Magyar Testvéri Közösség elleni perben első fokon életfogytiglanra, majd tizenkét évi fegyházra ítéltek, végül 1956-ban szabadult, de egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig megfigyelték.

Végül 1949. május 17-én exhumálták a Rákóczi téren Szabó Dezső holttestét, majd a Kerepesi temető 24. parcellájának 1. sorában, a 16. sírhelybe helyezték.

‍

‍