Ön már látta eredeti mozgóképen bohóckodni Kosztolányi Dezsőt? Itt az ideje!

Örült a lakásnak, mert mindig Budára vágyott.

– írta Kosztolányiról felesége, Harmos Ilona (1885-1967), írói álnevén Görög Ilona.

A pesti „bolyongás” után a mai Bartók Béla útra (akkor még Fehérvári út 15., később Horthy Miklós út) költöztek át színésznő feleségével. E rövid kitérőt követően, gyermekük születése után és okán költöztek át a Krisztinavárosba, a Logodi utcába. A Bartókon ugyanis egyrészről az ötödik emeleten laktak, ami meglehetősen kényelmetlennek bizonyult egy újszülöttel, másrészről fiúkkal, Ádámmal (1915-1980) már korántsem volt komfortos a kizárólag földszinti vízvételi lehetőség.

1916-tól éltek a krisztinavárosi Logodi utcában, ahol először az 1-es számú házba költöztek, de az a lakás meg sajnos vizesnek bizonyult. Így a család átköltözött a Tábor utca és a Logodi utca sarkán álló kertes házba.

Nem messzire. A Logodi utca 21- be, a Tábor utca sarkán, Tábor utca 12-es bejárattal találunk egy másik ódon kis házat, négy aprócska hajópadlós szobával, villany, gáz nélkül. De legalább fürdőszoba van benne.

- írta visszaemlékezésében felesége.

De néhány év után a hitelből vásárolt ház kicsinek, kényelmetlennek bizonyult elsősorban a megszaporodott számú könyvek miatt. Ma már kissé furán hangzik, de írók, költők esetében sokszor volt oka a költözésnek a könyvtár bővülése. Ezért a család úgy dönt, hogy a kert kárára bővíti a házat.

Építkezni fogunk. Két nagy szobával s egy személyzeti szobával lesz többünk, jókora terasz és hall is jut, csak persze, a kert lesz sokkal kisebb. (…) A nyár építkezéssel telik, magam hordom lovaskocsival a Dunapartról a homokot, kavicsot, telepről a márványkockákat, ágyunk úgyszólván az utcán áll, állványok között, úgy alszunk, féljem maga megy Fótra, hogy kiválassza és megrendelje a hall magyaros-virágos piros bútorait, vagy harmincezer pengőt ráköltünk, de minden nagyon szép. Akadtak túlzók, akik azt mondogatták, hogy ez a legszebb otthon Budapesten…

Kosztolányi pedig jóval később, 1932-ben így írt A mi házunk című versében otthonukról.

‍

Az ablakunk egy más világra nyílik,

nincs benne nappal és nincs benne éj.

Ajtót nyitunk s egyszerre ott az örvény,

lábunk alatt tizölnyi meredély.

‍

Egyik szobából a másika bolygunk,

hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,

hallunk kacajt is és meredten állunk -

dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.

‍

A nevetésnek rég nem örülünk már

és a siráson sirnunk nem szabad.

Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,

szájunkon higgadt, betanult szavak.

‍

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,

fonákra fordult mindegyik kilincs.

Elment az élet innen - mit keressük? -

nincs, ami van és van az, ami nincs.

‍

Más szenved attól, ami tépi-szúrja

s megfogja, ami ledöfi, a kést.

Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból

szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

‍

Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk

megvastagult, vartól dagadt sebünk.

Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,

ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?

‍

Az pedig egészen hátborzongató, hogy Kosztolányi szinte váteszként énekelte meg 1933-ban a Hajnali részegség című versében Logodi utcai otthonuk későbbi – jóval a költő 1936-ban bekövetkező halála utáni – sorsát:

"A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla."

‍

- melyet 1945. január 2-án ért egy kisebb bombatalálat, amely azonban elegendőnek bizonyult arra, hogy lebontásra ítéljék.

‍

De nézzék csak az élettel teli udvarát a háznak, s nevessenek inkább a tréfálkozó, bohóckodó Kosztolányin és családtagjain, mintsem hogy keseregjünk! Íme!