„Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek…” – Babits Mihályt is megihlette a december
A XX. századi magyar irodalom tudós költője-itt a Krisztinavárosban élt, az Attila úton két házban is lakott, majd élete utolsó évében a Logodi utcában talált otthonra feleségével, Török Sophieval (1895-1955) és nevelt lányukkal, Babits Ildikóval (1928-1982).
Babits Mihály (1883-1941) az Attila út 133-as számú ház első emeleti lakásában 1931 áprilisától 1937 augusztusáig élt, majd ekkor a 103. szám alatti modern Bauhaus-stílusú háznak, a korábbinál jóval nagyobb, negyedik emeleti lakásába költöztek át, ahol Ildikónak már külön szobája is volt. Itt laktak egészen 1940 májusáig, amikor is - a megnövekedett könyvtár miatt szűkössé vált lakásból - a költő utolsó budai otthonába, a Logodi út 31-be alá költöztek át. Babits a XX. századi magyar irodalom központi alakja volt, akinek költészetét a sokszínűség, a választékos nyelvezet, illetve a precíz verstani bravúrok egyaránt jellemezték, Ő volt a magyar irodalom legszorgalmasabb tehetsége. A december hónap által megihletett költő a télről is egyedi stílusban tudott írni. Emlékezés gyermeteg telekre című versét hoztuk most el Nektek:
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
Mécs László (1895-1978) premontrei szerzetesként írta verseit, s a két világháború között valódi „sztárturnékat” tartott határon innen és túl. Előadásain, felolvasóestjein a csilláron is lógtak, a hazai mellett főként a határokon kívül rekedt erdélyi és felvidéki fiatalság között volt rendkívül népszerű. Már-már idolként tisztelték, valósággal rajongtak érte hívei. Lírájában mély érzések és gondolatok érnek eggyé a modern kori prédikációk szónoklataival. Most egyik legszebb versével köszöntjük az édesanyákat.
Két nagyon hasonló költemény két XX. századi magyar költőgéniusztól. Az egyik Tóth Árpád, aki a szépség zsoldosa volt, míg a másik a szenvedélyek költője, Szabó Lőrinc. Mindkét lírikus kapcsolható valamennyire a Várhoz. Az egyik itt élt a mai Táncsics Mihály utca 13. számú ház első emeletén, míg a másik szenvedélyesen szerette a Budát, illetve a Várnegyedet, „mikor a szemem lehúnyom, egyszerre Buda, egész Buda köröttem muzsikál” – írta egyik versében. Cikkünk címét a két impresszionista vers hasonlósága ihlette.
Éppen 1901. május elsején született a XX. századi egyik legnagyobb magyar írója, Szerb Antal. Noha a költők, írók szerelmi életének ismerete fontos az irodalmi művek keletkezése, illetve megértése szempontjából, ennek ellenére Szerb Antal életrajzából mintha szemérmesen hiányoznának múzsái és szerelmei. Sokszor szinte üresen maradtak ezek a lapok. Olvasóink megszokhatták, hogy időről időre újabb és újabb cikkekben publikáljuk Szerb Antal múzsáit. Alábbi írásunkban egy újabb hiátust szeretnénk – a műfaji korlátokat még éppen szem előtt tartva - némileg pótolni, az ifjú Szerb Antal plátói szerelmének bemutatásával. A valóságban Ő volt Violaine!
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
