„Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek…” – Babits Mihályt is megihlette a december
A XX. századi magyar irodalom tudós költője-itt a Krisztinavárosban élt, az Attila úton két házban is lakott, majd élete utolsó évében a Logodi utcában talált otthonra feleségével, Török Sophieval (1895-1955) és nevelt lányukkal, Babits Ildikóval (1928-1982).
Babits Mihály (1883-1941) az Attila út 133-as számú ház első emeleti lakásában 1931 áprilisától 1937 augusztusáig élt, majd ekkor a 103. szám alatti modern Bauhaus-stílusú háznak, a korábbinál jóval nagyobb, negyedik emeleti lakásába költöztek át, ahol Ildikónak már külön szobája is volt. Itt laktak egészen 1940 májusáig, amikor is - a megnövekedett könyvtár miatt szűkössé vált lakásból - a költő utolsó budai otthonába, a Logodi út 31-be alá költöztek át. Babits a XX. századi magyar irodalom központi alakja volt, akinek költészetét a sokszínűség, a választékos nyelvezet, illetve a precíz verstani bravúrok egyaránt jellemezték, Ő volt a magyar irodalom legszorgalmasabb tehetsége. A december hónap által megihletett költő a télről is egyedi stílusban tudott írni. Emlékezés gyermeteg telekre című versét hoztuk most el Nektek:
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
Idén, a magyar költészet napján ünnepeljük majd a XX. század egyik legjelentősebb magyar írójának, Márai Sándor születésének 125 évfordulóját. Márai sikerei mögött állt azonban egy nő, akiről méltatlanul kevés szót ejtünk, pedig nélküle és önfeláldozása nélkül Márai Sándor biztosan nem ugyanaz az író lenne, akinek ma ismerjük. Lola életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint férje kapcsán megfogalmazott naplóbejegyzése „én nem akarok mást, mint amit Ő akar”. „Cherchez la femme”, avagy „keresd a nőt” szól a francia mondás és mi most közösen meg is találjuk Márai mellett és mögött.
Napra pontosan 125 éve, 1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító. A XX. századi modern magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikusa ugyan sosem lakott a Várban, de számtalanszor megfordult itt és számos barátjához járt ide heti rendszerességgel. Németvölgyi, majd később pasaréti lakásától nem esett túl messze a Várnegyed. Születésének évfordulóján rá emlékezünk.
Kosztolányi Dezső (1885-1936) éppen ma 140 évvel ezelőtt, virágvasárnapon született Szabadkán. A XX. század egyik legnagyobb magyar lírikusa és egyben prózai írója egykor itt - a háborúban sajnos bombatalálatot kapott - családi házukban élt feleségével, Harmos Ilonával (1885-1967), írói álnevén Görög Ilonával, illetve fiúkkal, Ádámmal (1915-1980). A zöld kerítéses földszintes ház a Tábor utca és a Logodi utca sarkán állt, egy kőhajításra Márai Sándortól, két kőhajításra Schöpflin Aladártól, s három kőhajításnyira Babits Mihálytól.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
