Ostrom és Remény: egy tizenkilenc éves Toldy utcai lány ostromnaplója jelent meg
A kedd estére az Iskola utcai Jókai Anna Szalonba – a Közösen Vízivárosért Egyesület és a Márai Sándor Kulturális Közalapítvány által - szervezett könyvbemutatón Muhari Patrik, történész beszélgetett a tanulmány szerzőjével, Szerencsés Károllyal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docensével, egyik legnépszerűbb történészoktatójával, aki nem mellesleg itt, a Vízivarosban cseperedett fel.
Éppen húsz évvel ezelőtt, 2003-ban jelent meg Buzinkay Géza, budavári helytörténész szerkesztésében az Élet az óvóhelyen - Vári ostromnaplók 1944–1945 című kötete. Ebben többek között a budavári Hajadon utca, illetve akkori számozás szerint Tárnok utca 8. szám alatt élt egykori vári arisztokrata família ostromot túlélő családfője, szaplonczay Szaplonczay József személyes naplója is olvasható a háború végső borzalmairól. Nekünk a budavári nemesi család minisztériumi pénzügyi tanácsnokának egykori bejegyzései jutottak eszünkbe az éppen most megjelent kötet kapcsán, ugyanis hasonlóan személyes hangvételű ostromnapló került éppen kiadásra, amelyből
A budapesti Toldy Ferenc utca 60. egyik lakója, a még tizenéves Andai Franciska nézőpontjából ismerhetjük meg, hogyan élte át egy vízivárosi fiatal Budapest ostromát a II. világháborúban. Az ő szemüvegén keresztül nyerhetünk betekintést a háború okozta mindennapi nélkülözésbe, bombázásokba, a családtagok és ismerősök elvesztésébe, de mint mindig, a remény itt sem vész el. A naplóbejegyzéseknek köszönhetően az 1944 decembere és 1945 márciusa közötti eseményekről percről percre értesülhetünk.
A könyv lapjain megelevenednek az Andai-család ostrom alatti mindennapjai, a könyvben az embertelen pusztítást meglehetősen plasztikusan bemutató korabeli fényképekkel illusztrálva.
Az estet Böröcz Lászlót a Budapest világörökségi területfejlesztésének kommunikációjáért felelős miniszteri biztosa és Varga Dániel a Budavári Önkormányzat képviselője nyitotta meg.
A beszélgetés túlmutatott a Andai Franciska személyes visszaemlékezésén, a magát a Vízivarosban otthon érző Szerencsés Károly zseniálisan nagyívű mégis a ma emberének lelkét is megérintő válaszai által szinte ott éreztük magunkat az 1945-ös vári ostromban, a pusztulás kellős közepén, a túlélők rettegésével. Megelevenedtek a vöröshadsereg zsákmányszerző alakulatainak rabló zsoldosai, akik a sárospataki könyvtártól a Hatvany-féle műkincsekig mindent vittek, ami mozdítható volt. Megjelentek a lakásokban megjelenő, hatalmukkal visszaélő szovjet katonák, akik zsákmánynak tekintették a magyar nőket és asszonyokat, ahogyan a számolatlanul elorozott karórákat is. Akik havonta küldhettek haza csomagot a háborúból küzdhettek haza csomagot a frontról (igen, nem fordítva!) a zabrálásból származó kincsekből. Akik, ha már semmi sem volt, akkor levetkőztették a magyar embereket és vitték a cipőt, a csizmát, a kabátot. A sáskajárást azonban még követte a jóvátétel, amit persze Moszkva dollárban kért és nem rubelben vagy pengőben. 1,5 milliárd, amivel szemben ott állt a 400 ezer dollárnyi visszautasított Marshall-tervben ajánlott segély. Aztán még ott voltak a kirakat perek, a népbírósági ítéletek, a totális beolvasztás, amely belegyűrte hazánkat a szovjet birodalomba.
De ott volt ezzel szemben a vitalitás, az élni akarás és élni tudás képessége, mert ahogyan Ady Endre írta versében, s amit Szerencsés tanár úr mindig szeret idézni
Az Élet él és élni akar.
Ez az élni akarás az, amely már február 18-án kávéházat nyitott a Belvárosban, ami már szinte mindent elérhetővé tett az akkor viccesen csak Csalóköznek nevezett Teleki téren, ami újra emelte a szétlőtt házakat és a lebombázott hidakat.
A beszélgetés során még számos érdekesség elhangzott, például egy papírcetliről, amelyen nagyhatalmak cseréltek üzenetet egymással, s amely végül megpecsételte hazánk, s az itt élő nemzet, a magyar emberek sorsát.
A frenetikus előadás után a tanulmány szerzője dedikálta a könyvet, de nem csak ezt, hanem a korábban Kairosz Kiadó gondozásában megjelent, a féltett kishazák sorozat részeként megjelent A tegnapi Víziváros című kötetét is, amelyben így ír magáról a városrészről:
Valaha a Három balta vendéglő volt errefelé a legkedveltebb kocsma, meg a Zöld hordó, a Noé bárkája. A Duna most is, mint amikor még a rómaiak és a szarmaták jártak erre, csendesen, méltósággal halad dél felé, a mecseteket elfújta a szél, a török után jött németek megtanultak magyarul, a Bomba téri piac beköltözött a Vásárcsarnokba, se kikötő, se ostrom, se a Kossuth hidat éppen átadó Gerő Ernő. De a Nap keleten kél, és a hegyek mögé bukik le mindenkor, s a Vízivárosba estére csodálatos nyugalom költözik, s csak az álmok szökdösnek innen s térnek vissza mindig. Innen szöktem el én is, valamikor."
Köszönjük a tartalmas estét!
Éppen ma 200 éve született Jókai Mór, a magyar romantikus irodalom írófejedelme. Az író születésének bicentenáriumának alkalmából rendhagyó Jókai-esten vehetünk részt a Budavári Palotanegyedben. Jókai regényeiben számtalanszor szerepel helyszínként a Vár. Az író azonban nem csak a Budai Várhoz, hanem a budai hegyvidékhez is ezer szállal kötődött, hiszen egészen a második világháborúban történő lerombolásáig itt állt kora egyik fontos irodalmi zarándokhelye, a Jókai-villa. A kerek évforduló kapcsán szervezett irodalmi estet a Budavári Palotanegyed egyik legkülönlegesebb helyszínén, a Karakas Pasa tornyában tartják, ahol talán a gasztronómia is nagyobb szerepet kap, mint más rendezvényeken.
1867-ben éppen ezen a napon, vagyis február 17-én kelt kinevezésében kérte fel Deák Ferenc javaslatára magyar miniszterelnöknek I. Ferenc József osztrák császár gróf Andrássy Gyulát, magyar politikust. Ezzel gyakorlatilag létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, mely korszakot - annak államszerkezetére utalva – ma is dualizmusnak nevezzük, s amely a modern magyar állam fundamentumaként szolgált.
1938-ban jelent meg a Mikó utca-Logodi utca sarokházában élő író, Márai Sándor (1900-1989) A négy évszak című kötete, amely részben az öt évvel később kiadott Füves könyv előzményének tekinthető. Ekkor sem volt meleg februárban, de két év múlva, 1940-ben éppen ezen a napon, február 16-án Miskolc Görömbölytapolca városrészében -35 fokot mutattak a hőmérők. Az említett gyűjteményből idézzük most Márai három különleges, február kapcsán megfogalmazott lakonikus írását, amelyek elvezetnek bennünket az irodalom hőmérsékletéhez, egy könnycsepp nagyságú tócsához és a jégeprekhez is – természetesen az egyik utolsó magyar "polgár" mindig különleges és élvezetes egyedi stílusában.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
