Mit gondolt a karácsonyról Márai Sándor?
A magyar polgárság valaha létezett legnagyobb irodalmi szószólója, Márai Sándor (1900-1989) képtelen volt elfogadni a cenzúrát, többek között ezért is hagyta el szeretett hazáját 1948-ban. A karácsony a valamikori budai, krisztinavárosi polgár számára mindig nagy jelentőséggel bírt. Ezt bizonyítja, hogy sokszor írt szép szavakkal róla. Mi most három idézetet hoztunk, amely a legközelebb hozza hozzánk a költő ünnepi gondolatait, a ráadásból pedig megtudhatják, hogy milyen ajándéknak örült leginkább az író karácsonykor.
Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét.
– írta Ajándék vagy Karácsonyi levél című jegyzetében. De inkább azt javasoljuk, hogy hallgassa meg a teljes levelet, mert érdemes:
Az író a karácsonyról a Négy évszak című, prózai epigrammákat tartalmazó kötetében pedig így írt az ünnepről:
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött. Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben. Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
Műsoron kívül című írásában azt tudhatjuk meg, hogy mit gondolt a karácsonyi ajándékozásról:
Szeretnéd tudni, mit vegyél neki? De kedvesem, ez a legnehezebb az életben. […] Mindent szeretnének, egyszerre, tehát babakocsit, igazi babával, aztán az asztrakán sapkát, amit nagyapánktól örököltünk, s a tetejébe valami édeset, s egy okiratot, melyben megígérjük, közjegyző előtt, hogy örökké, s végül azt, hogy szavazzunk reájuk, tűzzük ki jelvényüket, ismerjük el őket és esküdjünk föl: s ezenfelül valami készpénzt is szeretnének. Ilyenek az emberek hétköznap, ha őszinték. Amit ünnepre adhatunk egymásnak, az már csak ráadás.
Felesége, Lola pedig már az emigrációban így írt 1968. december 26-ra datált naplóbejegyzésében, amelyből megtudhatjuk, hogy Márai milyen ajándéknak örült a leginkább:
Ha eláll az eső, holnap menjünk be Napoliba! Tőle az édes ajándékok, számtalan drága Nescafé és még drágább Arden collectio! (Édes egyetlen életem!) Tőlem „csak” bortömegek! Ennek örül a legjobban!
Ferenc József étkezései a korábbi évszázadok szokásait követték, az íróasztalnál elfogyasztott kora reggeli néhány falatot általában dél körül követte a reggeli és este hat órakor volt a főétkezés. Utóbbin gyakran vettek részt meghívottak, akiknek többsége rendkívüli megtiszteltetésként élte meg, hogy az uralkodóval egy asztalnál ülhetett. Különlegesek voltak ezek az étkezések abból a szempontból is, hogy az ezt követő fogadáson néhány szót válthattak az uralkodóval, pontosabban fogalmazva, válaszolhattak a kérdéseire. Hogy milyen lehetett egy udvari ebéd az uralkodóval? Nos, ez kiderül a cikkünkből.
A Vár, A Krisztinaváros, az egykori Tabán. A filmhíradó főként a háború után megújuló Várnegyed műemlékeire, turisztikai látványosságaira fókuszál, de számtalan ma már érdekes mozgófilmrészletet találhatunk benne, például a még meg nem épült Hilton Szálló nélküli Szentháromság teret. De csodálatos légi felvételek szerepelnek benne a kerületről, archív fotók a régi várbeli éttermekről, a Tabánról, az egykori Horvát-kertet is láthatjuk és még sorolhatnánk.
Az asztaloslegényből lett világhírű festő 1844. február 20-án született Munkácson. Az alig nyolcéves korában árván maradt kisfiú Békéscsabára kerül anyai nagybátyjához, aki 1855-ben asztalos inasnak adta. Az Aradon folyamatosan nélkülöző, éhező, betegre dolgoztatott tizenöt éves fiú a segédi bizonyítvánnyal zsebében végül hazamenekül nagybátyához: ekkor kezdett festészetet tanulni. Noha nem mindennapi életpályája csupán áttételesen kapcsolódik a Budai Várhoz, az azonban biztos, hogy festményeinek jelentős része itt, a Magyar Nemzeti Galériában található.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
