Mintha Tóth Árpádot köszöntenék a róla elnevezett sétány cseresznyefái
A Budai Várnegyed délnyugati oldalán elhelyezkedő Tóth Árpád sétány, (korábbi néven gróf Bethlen István bástyasétány, Bástya sétány) nem csak a külföldi turisták számára közkedvelt hely, a fővárosból, de vidékről is sokan látogatnak el ide az idilli környezet, a kilátás, no és persze a közelben lévő sok látnivaló miatt, különösen áprilisban, amikor a cseresznyefavirágzás páratlan látványt nyújt.
A középkorban ez a területen hadicélokat szolgáló sikátor volt. 1720-ban, két évtizeddel azután, hogy kiűzték a törököket, kettős fasort telepítettek. 1810 tájékán járható út fejlődött ki. Sétánnyá Buda visszafoglalásának 250. évfordulójára alakították, 1934-36-ban.
A második világháború rombolásait követően helyreállítási munkálatokat végeztek, ekkor, 1960-as évek végén nyerte el mai formáját, 2005 és 2011 között pedig felújították. A japán cseresznyefákat csak 2006-ban és 2009-ben telepítették.
A terület mai nevét a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjéről, a közelben lakó Tóth Árpádról kapta, 1946-ban. Tóth Árpádot a Nyugat Ady Endre után a második legjelentősebb költőnek nevezte, költői világképének egysíkúsága viszont árnyalja ezt az értékelést. Művészetét az ember kielégíthetetlen vágyai, a fölfokozott magányérzet, a tétovaság, és melankólia hatja át.
Egy biztos, az 1886. április hónap 14. napján született költő testileg éppen olyan gyönge alkatú volt, mint az éppen ugyanebben a hónapban, és ezekben a napokban tündöklő japán cseresznyefák csodaszép virágai, költészete pedig legalább annyi szépséget adott az utókornak, mint az ezekben a napokban ezrek által csodált virágzás.
A költő nagyon fiatalon, mindössze 42 évesen hunyt el, tüdőgumókorban, 1928. november 7-én.
Tóth Árpád: A tavaszi sugár…
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
1918.
%2C_Budapest%2C_Hungary.jpg)
Lélegzetelállító és különleges ahogyan az egykori régi fotók megmozdulnak az Animatiqua stúdió Erzsébet-hídról szóló filmjében. A több mint százéves képek életre kelnek, és ott állnak előttünk a régmúlt emberei, ott zajlik a száz évvel ezelőtti élet, szinte ugyanolyan elevenen, amikor még annak szereplői, főhősei éltek és éreztek. A kisfilmben többször is láthatjuk a Várdombot és az egykori Királyi Palota épületét.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
