Kivégzőhely, háborús reptér, volt tüzérségi terület - Ön tudja, hogy a Várhegy melyik részéről van szó?
Az I. kerületben, a Várhegy nyugati lábánál található közpark és környéke, amely a Krisztina körút, a Mikó utca és az Attila út által határolt területen fekszik, nagyon sokat megélt már a történelem során. Gyászszertartás, lefejezés, háborús emlékek, nem a legvidámabb hely volt a budai Vérmező.
Arról valószínűleg sokan hallottak már, hogy miért nyerte el a terület a nem túl közönségcsalogató nevet: Itt hajtották végre „nyakazással” Martinovics Ignácon és társain a halálos ítéletet.
A köztársaságpárti, a meglévő társadalmi rend ellen szervezkedő Martinovicsot és híveit felségsértés vádjával ítélték halálra. Az ítéletet 1795. május 20-án hajtották végre ma népszerű közparkban, amit a véres esemény után hamar új nevén kezdtek emlegetni a helyiek.
A Vérmezőt az 1820-as években parkosították, később katonai gyakorlótérként hasznosították. Kétszer nagyszabású népünnepélyt és katonai díszszemlét is tartottak itt: 1896-ban a millenniumi ünnepségsorozat, 1936-ban pedig Horthy Miklós bevonulásának tizenötödik évfordulója alkalmából.
1931-ben, mikor Matuska Szilveszter a híres biatorbágyi merényletben felrobbantotta a vasúti viadukt egy részét, 22 ember halálát okozva ezzel, az áldozatok gyászszertartását is itt tartották.
Petőfi Sándor 1848 augusztusában verset is írt a Vérmezőről, amelyben Martinovicsékra így emlékezett:
„Martinovicsot is látta négy társával
Összeölelkezni a véres halállal,
Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét
S lemetszett fejeik rémes fehérségét.
Hát ezután kit lát? . . . elgondolom olykor:
Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?
Talán engem is, mint őket, lefejeznek —
Ha meghalok, hazám, teérted halok meg.”
Talán kevesebben tudják: a budai Vár hegyének nyugati lábánál fekvő Vérmező alatt egy patak is folyik. Ez az Ördög-árok, ami évszázadokon át a felszínen futott, Hűvösvölgy felől érkezve egészen a mai Erzsébet-hídig, ahol a Dunába ömlik. A nevét onnan kapta, hogy amikor kevés volt benne a víz, igen kellemetlen szagot árasztott, ezért aztán a 19. század második felében a befedése mellett döntöttek. Viszont: ennek a pataknak köszönhető, hogy létrejött a mai Vérmező területe, hiszen még a földtörténeti pleisztocén korban a vízfolyás hordalékja képezett itt lapályt.
Martinovics és társai kivégzéséről több kezdetleges és műkedvelő kezére valló vízfestmény maradt fenn. Ezek közül kétségen felül leghitelesebb képet az itt bemutatott példány nyujt. Ha a kép közepére illesztett, az összeesküvők törzsfáját mutató részlettől eltekintünk, az ábrázolás hűen adja vissza úgy a helyszínét, mint a gyászos esemény lefolyását. A színtér a Vérmező északra néző, a Krisztina-körút és Attila-utca által határolt sarka. A háttérben jobbfelől a Vár északi szöglete látható a bástyafalakkal s a mai helyőrségi templom kiemelkedő tornyával. A Vártól balra eső házsor a mostani Várfok-utca páratlan számú házsorának felel meg. A menet a későbbi Nádor-laktanya helyén állott Gárdaház-ból indult el és a Vérmező-úton át kanyarodott le a Vérmezőhöz. Élén Szabó János, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szolgabírája haladt lóháton, kivont karddal; alakja, a többinél nagyobbra rajzolva, a kép alján látható. A vérpad földből hányt emelvényét magyar gyalogság és császári vértesek veszik körül. Egyik sarkán térdel, gyóntatójával együtt Martinovics (akinek tudvalevőleg társai halálát végig kellett nézni); középütt a nyakazó-székre kötözve ül gr. Sigray Jakab, mögötte az őszhajú budai hóhér, Zach Jakab emeli csapásra a pallost. Mellette egybefont karokkal áll az egri hóhér, akit azért hozattak el, mert tartottak tőle, hogy az öreg Zach nem tud megfelelni súlyos feladatának. (Amint az be is következett.) A többi delinkvens a körben felsorakozó kocsikon ül, és pedig sorrend szerint elől Laczkovics János (szájában pipával); utána Szentmáriai Ferenc és Hajnóczy József. Az elítélteket budakörnyéki sváb fuvarosokkal vitették a vesztőhelyre; előttük egy-egy szerzetes (illetőleg Hajnóczynál evangélikus lelkész) foglalt helyet; Laczkovicsot és Szentmáriayt két-két megyei hajdú is kísérte.
Forrás: Forrás: OSZK MEK
Akár elmondhattuk volna azt is, hogy 1909. október 17-én a budai Vár lábánál emelkedett a magasba az első repülőgép Magyarországon, de végül csak majdnem lett belőle. A repülés egyik úttörője, a La Manche csatornát átszelő francia mérnök, Louis Blériot valóban bemutatta a kor technikai csodáját Budapesten, de kérésére nem az előre kijelölt Vérmezőn, hanem a mai József Attila-lakótelep helyén állt gyakorlótéren szállt fel.
A második világháború alatt a Vérmezőt valóban repülőtérként használták, könnyű futárgépek, illetve vitorlázórepülők szálltak itt fel, s le. Számos gép veszett oda a harcok során, egy német vitorlázó 1945 februárjában a szovjet tüzérségi támadás következtében az Attila út egyik házának tetejébe fúródott. A roncs fél éven keresztül lógott ki az épületből mire eltávolították.
És itt még nem értek véget a Vérmező szomorú napjai: a szétlőtt Budai Vár törmelékeit itt szórták szét, azaz a háború emlékei a mai a talpunk alatt fekszenek. Ma már közkedvelt hely Budán, kicsit el lehet itt vonulni a város zajától.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
