Ki volt az a művésznő, aki az ötvenes években virágokkal díszítette a Mátyás-templom oltárát?
A Budai Vár idősebb lakói még ma is őrzik emlékezetét, annak a különlegesen bátor és nagyszerű festőnőnek, aki az ötvenes években a romjaival magára hagyott Várhegy vadvirágos lankáin gyűjtötte a Mátyás-templom oltárának díszeiül szánt csokrokat. Akkoriban ez bátorságnak számított.
Feszty Masa festőnő (1895–1979), akinek az emléktáblája a Dísz tér 10. számú ház Tóth Árpád sétány felé néző szárnyának falán található, különleges ember volt a vári lakosok között.
Nem félt a retorziótól, mert valahogy sejtette, hogy az Égiek majd gondoskodnak arról, hogy imádságban született festményeit megalkothassa, neki pedig elég volt, ha az éhezéstől megmenekült.
Feszty Masa az ötvenes években a jezsuitáktól kapott sorozatos megrendeléseket: a jezsuita szenteket megfestő művész egész életét mások segítése jellemezte. Bár pénze nem volt, művészetével mégis gyógyítani tudott. Az ostrom után a Margitszigeten, egy a hadirokkant katonáknak szervezett átmeneti otthonban csonkolt, lábnélküli, félkezű katonákat tanított festeni. Feszty Masa a festészet szeretetét szüleitől örökölte. Művészcsaládból származott: Feszty Árpád és Jókai Róza leányaként olyan nagyszülőkkel is büszkélkedhetett, mint Jókai Mór és Laborfaly Róza. Az elsősorban szentek portréit és oltárképeket megalkotó művész a transzcendens világ, mélyen valásos világ felé édesanyja elvesztése után fordult. Az anyagi javak nem motiválták, azonban az elesettek iránt érzett irgalom annál inkább. A festőművész a Budai Várat tekintette második otthonának.
Feszty Árpád lánya több mint 30 éven át élt és alkotott az említett Dísz téri házban. Noha életének utolsó éveit Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Domaházán töltötte, mégis a Budai Várban eltöltött évtizedek voltak a legmeghatározóbbak számára.
Márai Sándor mestere volt a rezignált és lakonikus emberi bölcsességek megfogalmazásának. Tudta, érezte, hogy az egyre inkább felgyorsuló, zaklatott világunkban az emberek szomjazzák a nyugalmat árasztó sztoikus „prózaverseket”. Márai Négy évszak címen összeállított életbölcsességei mindig egy kis vigaszt, egy kis állandóságot jelentenek ebben a sokszor kaotikus, de mindenesetre gyorsan változó világban. Most a novemberről írt életbölcsesség van soron.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
