Ismeri a dörgést? – avagy a budai szlengről dióhéjban
A szleng beszélt nyelvünk meghatározó része. Az általunk beszélt szlenget többek között meghatározza életkorunk, lakhelyünk, társadalmi hovatartozásunk. Természetes, hogy például egy a Toldy Gimnáziumba járó tizenéves diák teljesen más szlenget használ, mint mondjuk egy kelenföldi panelban élő középkorú segédmunkás. Kettejük nyelvezete között kevés az átfedés, mégis van, amit budaiként mindketten megértenek, esetleg használnak is. Erről a közös halmazról szól alábbi cikkünk.
Mivel a közös halmazt keressük és a Vár tematikájához is kapcsolni szeretnénk cikkünket, ezért elsősorban a Budai Várból elindulva elérhető budai helyszínek elnevezéseiről szól cikkünk. Hiszen minden városnak, városrésznek, kerületnek megvan a saját nyelvezete, amit csak a beavatottak, az ott élők értenek. Sokszor egy lakótelepi baráti társaság vagy egy téren gyülekező szubkulturális galeri által kitalált és használt vicces és találó kifejezést egy egész város használ néhány év elteltével. Ezt a szubkulturális nyelvet nevezték régiesen fattyú-, csibész-, vagy tolvajnyelvnek, a franciából argónak vagy alvilági zsargonnak, az angolból pedig szlengnek vagy cockneynak. Sokan azt gondolják, hogy a tolvajnyelv csak a csavargók, a hivatásos bűnözők által használt titkosított nyelv, kódolt beszéd, pedig nagyon nem. Ugyanis a jasszargó - merthogy így is hívják - egy idő után elterjed, szétterül a társadalomban és a beszélt nyelv, a helyi „tájszólás” szerves részévé válik. A budaiaknak is volt és van saját argójuk, amely sokban hasonlít a pesti argóra, s ugyan létezik közös nyelvi halmazként az úgynevezett budapestizmus, mégis vannak kifejezetten külön, a Duna jobb partjára jellemző sajátosságai.
Kezdjük rögtön a címben szereplő „Ismeri a dörgést” kifejezéssel, amely arra utal, hogy valamikor innen a Toldy Gimnáziumnak - a XIX. század végétől egészen a második világháború légoltalmi tiltásáig - az erkélyéről egy mozsárágyúval vagy éppen szakállas puskával lőtték a csillagászati delet. A Magyar Meteorológiai és Földmágnesességi Intézetet megalapító Schenzl Guidó (1823- 1890) által a Toldy fizikai részlegében létesített meteorológiai megfigyelőállomás déli lövése olyan pontos volt, hogy még a vasút is ehhez igazította óráit, sőt még a templomi harangozók is a dörrenésre kezdtek harangozni.
A mai Batthyány téren, egykori Bomba téren a piacozó árusok közül azok, a jellemzően vidékről érkező árusok, akik nem ismerték ezt a budai szokást, ijedten összerezzentek, innen lehetett tudni, hogy ők nem budaiak, hiszen nem ismerték a dörgést. Az „ismeri a dörgést” eredetileg a közülünk való szinonimájaként, ellentétét pedig az átverhető, a lehúzási trükköket nem ismerő, jellemzően vidéki emberekre értették a budai zsúrpubik tolvajnyelvében. Ez az argó kifejezés (ismeri a dörgést/nem ismeri a dörgést) ma már átszállt a köznyelvbe és általánosan az adott illető adott kérdésben való tájékozottságára, tudására, illetve tájékozatlanságára, tudatlanságára utal. A régi pestiek hasonló értelemben használták a „most jött a halpiacról” kifejezést, amellyel a régi belvárosi plébánia templom előtti Hal térre vásárolni küldött, az átverési trükköket még nem ismerő, jellemzően vidékről a fővárosba szegődött cselédlányokat illeték.
Budapest nem csak „Fürdőváros” („Itt állok megfürödve”, becsaptak kifejezésből), de egy igazi világváros is, amelynek különböző részeire, köztereire az itt élők kitaláltak mindenféle kifejezéseket. Csak példaként említjük, hogy a két világháború között például a Kálvin teret az azt átszövő villamossínek sokasága miatt Síntérnek nevezték, a mai Múzeum körúton található könyvesboltok miatt pedig Szajnapartnak, de Csikágónak hívták és hívják például a Keleti pályaudvar környékét, illetve viccesen Csaló-köznek hívták a piaci átverésekről, lehúzásokról hírhedté vált Teleki teret, valamint kissé becsmérlően Böskefalvának hívjuk a kevésbé urbánus Pesterzsébetet is. Nos, Budának is vannak ilyen jellegzetes, a helyiek által becézett nevei. Ha például az origónak is tekinthető Budai Várból elindulunk a krisztinavárosi (Kriszi) Széll Kálmán tér, másnéven Kalef (Széll Kálmán becézéséből), Moszkvás (1951-2011 között Moszkva térnek hívták a teret) irányába, amit még korábban Gödörnek is hívtak a Várban élők. Leereszkedhetünk a közeli Kupolda utcán (egykori Ápolda, ma Fiáth János utcai bordélyról kapta nevét), amelynek alján sajnos már nem működik a Móri (borozó), ha a Várfokon megyünk le ott sincs már meg az egykori bumsztikeller (kocsma), amely az utcáról kapta a nevét. Érdekesség, hogy a Kalef fölé magasodó mai Postapalota helyét sokáig Kisdombnak hívták az itt élők a szánkódombról, ami az épület helyén volt.
A Moszkváson átslattyogva már könnyedén felsétálhatunk a Lövőház utcán a Marcira (Marczibányi tér) meginni valami bambit, s ha kicsit megmentünk és úgy döntünk, hogy szeretnénk belecsapni a lecsóba, akkor átbattyoghatunk Gabi bácsihoz (Fűzy Gábor legendás bárzongoristáról), a Pipacsba (2015-ig így hívták a helyet), amit feltételezhetően csak az idegenek hívnak új keletű nevén, Piros Pezsgőnek.
De a Várból elindulhatunk a már nem létező városrész, a Tabán (Tabcsi) irányába is, amelynek Poldi bácsija (egykor itt álló kisvendéglő) Hosszú (Krúdy Gyula beceneve) egyik kedvenc helye volt egykoron a Filával (Philadelphia Kávéház) egyetemben, s ahonnan - a Dózsa György térről - eljuthatunk tujával a Zsigára (Móricz Zsigmond tér), az ottali Gombánál vagy esetleg egy megállóval tovább a Koszosra (Kosztolányi Dezső tér), de akár a Lágimánioszon (Lágymányos) lévő Petőfi híd budai hídfőjéhez, a Magtár térre is (a Műszaki Egyetem magtárszerű épületeiről kapta egykor a becenevét).
A Várból persze mehetünk a Viziváros irányába is, ahol itt vár minket a Batyesz (Batthyány tér), amelynek szomszédságában egészen a közelmúltig működött a legendás élőzenés Bástya Borozó. A Batyesszal szemben, a Duna másik oldalán áll a Parli, de látszik innen Jajbuda (Óbuda) déli része és a Szlizsé (Margitsziget), amely Zuglizséhez (Zugliget) hasonlóan humorosan franciás alakjáról kapta a nevét. S ha már „Zugliget”, akkor by the way érdemes megemlíteni, hogy a budapestiek viccesen így hívták a zugárusoktól, valutával csencselő (etimológiája az angol change szóból ered) figuráktól hemzsegő belvárosi részeket is. Itt a váralja és a Duna között elterülő városrész egyik legendás helye az Izola (Isolabella), illetve a Fő utcán lévő Mátra nevű legendás borozó is.
Ha úgy döntünk, hogy a budavári Turultól inkább Margittal vagy Gellérttel (hivatalosan is így hívják a siklókocsikat) ereszkedünk le a városba, akkor a Clark Ádám térre érkezünk, ahol láthatjuk a térképészeti 0 pontot vagy ahogyan elődjeink hívták Karcsúmáriát, sokáig ugyanis Mária-szobor állt Borsos Miklós (1906-1990) alkotásának helyén.
És még indulhatnánk a szélrózsa bármely irányába, jó messzire, ameddig a szem ellát, de az már biztosan szétfeszítené egy példálózó cikk láthatatlan kereteit.
(Cikkünk megírásához nagy segítséget jelentett Zolnay Vilmos–Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben című Budapesten, 1996-ban, a Fekete Sas kiadónál megjelent kötete.)
Ferenc József étkezései a korábbi évszázadok szokásait követték, az íróasztalnál elfogyasztott kora reggeli néhány falatot általában dél körül követte a reggeli és este hat órakor volt a főétkezés. Utóbbin gyakran vettek részt meghívottak, akiknek többsége rendkívüli megtiszteltetésként élte meg, hogy az uralkodóval egy asztalnál ülhetett. Különlegesek voltak ezek az étkezések abból a szempontból is, hogy az ezt követő fogadáson néhány szót válthattak az uralkodóval, pontosabban fogalmazva, válaszolhattak a kérdéseire. Hogy milyen lehetett egy udvari ebéd az uralkodóval? Nos, ez kiderül a cikkünkből.
A Vár, A Krisztinaváros, az egykori Tabán. A filmhíradó főként a háború után megújuló Várnegyed műemlékeire, turisztikai látványosságaira fókuszál, de számtalan ma már érdekes mozgófilmrészletet találhatunk benne, például a még meg nem épült Hilton Szálló nélküli Szentháromság teret. De csodálatos légi felvételek szerepelnek benne a kerületről, archív fotók a régi várbeli éttermekről, a Tabánról, az egykori Horvát-kertet is láthatjuk és még sorolhatnánk.
Az asztaloslegényből lett világhírű festő 1844. február 20-án született Munkácson. Az alig nyolcéves korában árván maradt kisfiú Békéscsabára kerül anyai nagybátyjához, aki 1855-ben asztalos inasnak adta. Az Aradon folyamatosan nélkülöző, éhező, betegre dolgoztatott tizenöt éves fiú a segédi bizonyítvánnyal zsebében végül hazamenekül nagybátyához: ekkor kezdett festészetet tanulni. Noha nem mindennapi életpályája csupán áttételesen kapcsolódik a Budai Várhoz, az azonban biztos, hogy festményeinek jelentős része itt, a Magyar Nemzeti Galériában található.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
