A színészdinasztia, akiknél eredeti Munkácsy-festmények lógtak a nappaliban
A magyar közélet legnevesebb színészdinasztiája kétségtelenül a Latabár-família volt. Már az 1830-as években játszottak Latabárok a magyar színpadokon,ugyanis Latabár Endre (1811-1873) miskolci színigazgató és színésznő felesége, Török Mária (1822-1895) voltak a színészdinasztia alapítói, de ma is mulattatja a közönséget a család legfiatalabb színész tagja, ifj. Latabár Kálmán fia, Latabár Árpád (1963).
Latabár Kálmán (1902-1970) Kossuth-díjas magyar színész minden idők egyik legnépszerűbb magyar komikusa volt a budapesti Operettszínház tagjaként. 1902. november 24-én született Kecskeméten, dédapja, a már említett Latabár a XIX. század legismertebb magyar színésze és színigazgatója volt, nagyapja a szintén színész Latabár Kálmán Árpád, szülei az idősebb Latabár Árpád, színész és Deutsch Ilona színésznő voltak. Rákosi Szidi színésziskolájában tanult, majd 1923-ban már táncos-komikusként dolgozott a Fővárosi Operettszínházban, de játszott a Budai Színkörben, a Pesti Színházban, a Művész Színházban és a Royal Orfeumban is. Filmszerepeiben is felejthetetlen alakításokat nyújtott, Ő volt Latyi, a nagy nevettető. A teljesség igénye nélkül szerepelt az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág, a Mágnás Miska, a Janika, A képzelt beteg vagy az Állami Áruház című filmekben. Sajnos súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, január 10-én hunyt el Budapesten, még ebben az évben felesége, Walter Katalin (1902-1970) is követte.
Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája. (…) Apuka semmi mást nem akart, csak játszani!
– mondta róla a lánya.
Fia, ifjabb Latabár Kálmán (1938-2000) a családi hagyományok folytatójaként ugyancsak színész lett. A Latabár-család sokáig Zuglóban, a Dózsa György út és az Abonyi utca sarkán álló társasházban található nagypolgári lakásban él és itt - egy fényképnek köszönhetően - biztosan tudjuk, hogy két Munkácsy-festmény lógott a nappali falán, annak díszeként. Az egyik az Ecce homo című festmény színvázlata volt, amely ma a Budavári Palotában található Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg, a másik pedig az Alkonyat című festmény volt.
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
A régvolt emberi világ olykor hiányos, szakadozott emlékei a plakátok, közös múltunk kopottas falragaszai, régről jövő, cseppet sem aktuális üzenetekkel. A plakát időutazást jelent: utazást a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen érkezik, mint ahogyan nagyanyáink, s nagyapáink idejében. Magunk elé képzelhetjük az Úri uccába beforduló omnibuszt, a cilinderes férfiakat és kalapos-napernyős-csipkeruhás hölgyeket, ahogyan tipegve igyekeznek a Királyi Palota felé, a Szent György tér irányába, a siklóhoz. Megelevenedik a mainál jóval díszesebb budavári utcácskák konflisokkal tűzdelt képe és már-már hallatszik a Halászbástyából a várost szemlélő, lenyűgözött külföldiek, látványtól elaléló moraja. Itt járnak körülöttünk ugyanazok a régimódi emberek, pedig csak ránézünk egy plakátra és becsukjuk a szemünk.