„A nyár az én szerelmem, érte égek…” – írta gyönyörű versében Kosztolányi
Éppen százhúsz évvel ezelőtt, 1904 nyarán született meg a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb mesterének tollából a Nyár című szonett, amely a Logodi utca egykori lakójának szerelmes ódája a legmelegebb évszakhoz, a nyárhoz.
Kosztolányi Dezső (1885-1936) egykor itt – a háborúban sajnos lebombázott – Logodi utcai házban élt feleségével, Harmos Ilonával (1885-1967), írói álnevén Görög Ilonával, illetve fiúkkal, Ádámmal (1915-1980). Ilyenkor nyaranta nagyon sokat jártak családostul budapesti strandokra, illetve a Balatonhoz is.
De kedvelt nyári helyszín volt a Dunakanyar is, ahol egy visegrádi szanatóriumban nyaraltak, de később Kosztolányi Nógrádverőcén, az alkotóházban is eltöltött néhány nyarat, legjobb barátjával, Karinthyval töltött néhány nyarat. Kosztolányi egyébként éppen itt, a kis dunakanyari kastélyban ismerte meg szeretőjét, Radákovich Máriát. Kosztolányi egyébként tényleg nagyon szerette a nyarat, a strandolást, fürdőzést, a napfürdőt és mindent, ami könnyebbé, szebbé és emlékezetesebbé tette ezt a rövid földi életet.
Kosztolányi Dezső: A Nyár
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...
A főképen jobb szélen Kosztolányi a Visegrád-Gizellatelepi strandon 1930-ban (Fortepan/ Magyar Bálint)
Kabos László már kisgyermekként bohóc akart lenni; imádott nevetni és nevettetni. Még talán akkor is mosolyra görbült a csontsovány, tífuszos „kis Kabos” szája, amikor a szövetséges erők vele együtt felszabadították a mauthauseni koncentrációs tábort. Élete egy jelentős részében itt, az I. kerületben élt.
S ha még nincs is Szent Mihály napja mégis „Kánikulában, halk lombok alatt…” lopakodott be az évszázados utcák évszázados házainak évszázados falai között. Ott osont a Tóth Árpád sétányon és somfordált a budavári templomok tövében barnás-vöröses-sárgás festékpalettájával és pingálta ki az elmúlás gyönyörű színeivel ezt a festői tájat. A rohanó emberek észre sem vették, ahogy besurrant szívükbe, ahogy elejtette bennük az emlékeket, mint ahogyan a faleveleteket hullajtja le a Kapisztrán téri gesztenyefa. Ma is itt settenkedik szinte észrevétlenül, pedig mennyire érdemes meglátni különleges szépségét: "Itt van az ősz, itt van ujra..."
A régvolt emberi világ olykor hiányos, szakadozott emlékei a plakátok, közös múltunk kopottas falragaszai, régről jövő, cseppet sem aktuális üzenetekkel. A plakát időutazást jelent: utazást a korba, ahonnan az üzenet a plakátokon keresztül még ugyanolyan elevenen érkezik, mint ahogyan nagyanyáink, s nagyapáink idejében. Magunk elé képzelhetjük az Úri uccába beforduló omnibuszt, a cilinderes férfiakat és kalapos-napernyős-csipkeruhás hölgyeket, ahogyan tipegve igyekeznek a Királyi Palota felé, a Szent György tér irányába, a siklóhoz. Megelevenedik a mainál jóval díszesebb budavári utcácskák konflisokkal tűzdelt képe és már-már hallatszik a Halászbástyából a várost szemlélő, lenyűgözött külföldiek, látványtól elaléló moraja. Itt járnak körülöttünk ugyanazok a régimódi emberek, pedig csak ránézünk egy plakátra és becsukjuk a szemünk.
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legjobb eseményekről és hírekről!
