A modern magyar irodalom legnagyobb esztétája, Schöpflin Aladár

Schöpflin Aladár 1872. október 4-én született a Felvidéken, Nyitra vármegye Galgóci járásához tartozó Manigán. A Pozsonyi Evangélikus Líceumban végezte tanulmányait, ahol már idejekorán megmutatkozott kritikai tehetsége, s a könyvek iránti vonzódása, melyet plasztikusan mutat, hogy negyedikes korában már könyvtáros segéd, hetedikes korábban pedig már iskolai könyvtáros volt. A kis Schöpflin már itt, az alma materében számos díjat, illetve ösztöndíjat nyert pályaműveivel, szavalásaival. Volt olyan iskolai ünnepség, ahol a hetedikes Schöpflin által latinról magyarra fordított XVI. századi imát énekelte a líceumi dalkör.

Olyan vidéken születtem s töltöttem gyermekkorom első éveit, ahol mérföldekre se találni magyar embert. A falu tiszta tót, s csodaszámba megy ott az olyan paraszt, aki magyarul is tud. A mi családunkban azonban a társalgás nyelve kizárólag magyar volt, bár szüleim német anyanyelvűek voltak. Atyám könyvtárában volt egy pár, — úgy vagy nyolcz évfolyam Vasárnapi Újság s én már 7—8 éves koromban nagy kedvvel olvasgattam azokat — természetesen felét sem értve az ott olvasottaknak. — És vagy három évig ezek képezték majdnem kizárólagos olvasmányomat. Még most is gyönyörűséggel emlékszem vissza arra, hogy mily lelkesedéssel olvastam a költeményeket egy párat úgy megtanultam, hogy még most is el tudnám mondani hiba nélkül.

- írta magáról az alig húszéves Schöpflin Aladár.

A Pozsonyi Evangélikus Akadémián végezte el a teológiát. 1892-től a Vasárnapi Újságban jelentek meg első költeményei, fordításai. Az ekkor még pozsonyi hírlapírónak titulált író korai elismertségét már jól mutatta, hogy az 1894. májusában megrendezett nagyszabású pozsonyi Jókai-ünnepen a városháza nagytermében Schöpflin Aladár pályanyertes Jókai-ódáját szavalta egykori iskolájának egyik tanára.

A fiatal tehetség ekkor már a Budapesti Egyetemen hallgatott filozófiát, majd - immáron, mint befutott hírlapíró - egy Üllői úti lakásba költözött. A századfordulón már több lapban is megjelennek cikkei, s mint biográfus számos életrajzot ír, a Magyar Hírlap Kossuth száz sorba foglalt életrajzának pályázatát, mint a Vasárnapi Újság belső munkatársa nyerte el 1902-ben.

A Viktória királynőtől Csokonai Lilláján át Eötvös Józsefig terjedő életrajzírói tevékenységét később Jókai Mór (1825-1904) halálakor született írásában így indokolta:

A nagy emberek nemzeteik képviselői az emberiség színe előtt; csak az a nemzet érdemli meg a maga helyét, nemzeti létét e földön, amely nagy embereket tud szülni, akik által eszméket és eszményeket tud adni az emberi nemnek. A mi nagy embereink nemzetünk jövőjének, életképességének tanúbizonyságai; azért kell hozzájuk, emlékükhöz, szellemük munkájához kétszeres erővel ragaszkodnunk, mert általuk erősödik megingathatatlanná a jövőbe vetett hitünk s ők győzik meg a világot arról, hogy a testvértelen, számra csekély, viszontagságoktól elsanyargatott magyar faj oly tényezője a világtörténeti fejlődésnek, melyet nem lehet semmiféle számításból kihagyni.

1903-ban Elfrida és egyéb amerikai elbeszélések címmel megjelent első jelentősebb műfordítása a Franklin Társulat gondozásában, néhány évre rá pedig ő fordította elsőként magyarra Oscar Wilde egyetlen regényét, a Dorian Gray arcképét is.

Nevét azonban elsősorban nem innen, hanem életrajza következő mérföldköve okán ismerjük, hiszen az 1908-ban megjelent alacsony példányszámú, ugyanakkor a magyar irodalomtörténet szempontjából hatalmas jelentőségű Nyugat című folyóirat hetedik számában megjelenik a legnevesebb magyar írók között A város című esszéjével. Írásának főszereplője az ekkor már óriási fejlődésen átesett és folyamatosan gyarapodó ifjú, s a modern magyar irodalom felvirágzásában ugyancsak címszerepet játszó zabolátlan szépség: Budapest.

Schöpflin egyre modernebbé formálódó kritikai világképének aranymetszésében, s a magyar irodalom szívközepén Ady Endre arcképe és költészete állt. Ady versei és írásai mint egy szobrot alakították a magyar irodalomtörténet legjelentősebb kritikusának szemléletét. A Nyugat első szerkesztőjének, majd későbbi főszerkesztőjének, Osvát Ernőnek címzett 1909-ben írt levelében állt ki az agyontámadott Ady, illetve annak korát meghaladó költészete mellett

Talán soha még nem volt akkora ellentét az uralmon levő idősebb generáczió és az előretörő, fiatal generáczió érzése, gondolata, egész belső élete közt, mint ma. Látjuk ezt a politikai téren ép úgy, mint a tudományban s még inkább az irodalomban. Apa és fiú nemcsak ellentétes hiten vannak, de meg sem értik egymást. Irodalmilag ez fejeződik ki abban a harczban, amely általános fogalmak lobogói alatt, de velejében mégis csak Ady körül folyik. Az egyik félen van a hatalom, a befolyás, a társadalmi súly, minden, ami a gyors győzelmet biztosíthatja. A másik félen nincs semmi, csak egy csomó szegény, befolyástalan, hírnévre még nem jutott fiatalembernek jóhiszemű s komoly törődésen alapuló meggyőződése. Tehát az utóbbi fog győzni, mert a szellemi életben mindig a Dávidok győzik le a Góliátokat. Akik ma fiatalok, azok lesznek egykor az öregek s amiért ma a fiatalok hevülnek, az lesz egykor az öregek maradisága, vagyis az uralkodó vélemény. Igazán kár a disputáért. Ady Endre csak írja tovább verseit, mi gyönyörködjünk bennük és ne bánjuk azokat, akik haragusznak rájuk. Legfeljebb sajnáljuk őket, mert közönyük vagy elfogultságuk nem mindennapi élvezetektől zárja el őket. Hogy most így csoportosan, tüntetésszerűen állunk Ady mellé, annak egy hasznát látom : lássa Ady Endre és lássa mindenki, hogy nincs egyedül, hogy éneke visszhangot kelt olyan lelkekben, akiknek bizony érdemes énekelni. S ezeknek száma napról-napra szaporodik, tehát egyáltalán nincs okunk félni a jövőtől.

Schöpflin, a Nyugat összes nemzedékének tagja, munkatársa, illetve tanújaként az egyik legtermékenyebb írója és kritikusa volt a lapnak a maga több mint hétszáz cikkével. A húszas években már a Nyugat kiadó és irodalmi részvénytársaság igazgatósági tagja többek között Fenyő Miksa, Babits Mihály, Osváth Ernő, Gellért Oszkár mellett. 1933-tól a Babits által főszerkesztett lap főmunkatársa, majd 1937-től – Illyés Gyula mellett – annak társszerkesztője lett. 1934-ben megjelenik önálló Ady kötete, majd - Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének megjelenése után három évvel - 1937-ben kiadják A magyar irodalom története a XX. században című művét. 1936-tól a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1941-től a Baumgarten-díj kurátorává választották, ugyanettől az évtől - a Nyugat Babits Mihály halálával történő augusztusi megszűnése után - a meglehetősen rövid életű Magyar Csillag nevű irodalmi folyóirat társszerkesztőjeként működött Illyés Gyula mellett. A háború után, 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották.

A Móricz–Babits ellentétben is középen tudott maradni, ennek kapcsán így ír visszaemlékezéseiben Farkas Zoltán (1880-1969) irodalom- és művészettörténész:

Tisztán láttam mindig a Móricz- Babits-féle ellentétek ügyében is. Mindkettő nagy ember volt, de nem egymáshoz valók. Ezt különben nálamnál bizonyára még jobban látta, érezte és tudta Schöpflin Aladár, akit méltán neveztek – elsőként talán a 75. születésnapjára a Szabad Népben megjelent méltató cikkben- a „Nyugat Gyulai Páljának”.

Hetvenedik születésnapján Tolnai Gábor (1910-1990) irodalomtörténész a Protestáns Szemlében így írt róla:

A hetvenéves Schöpflin Aladár Nagy kortársai sorra elhullottak mellőle, csaknem egyedül maradt közöttünk a nagyok közül. Már régen elérkezhetett volna az ideje, hogy ortodox kánonná sűrítse mindazt, amit három-négy évtizeddel ezelőtt a megelőző ortodoxia leküzdésével, mint reformot adott. És ő itt áll, mindnyájunk mestere és mindnyájunk társa, éppolyan megértéssel és fiatalos rugalmassággal, mint valamikor a század elején.

A háború után számtalan irodalmi előadást tartott, rengeteg rádiós szereplése volt, a szellemi élet egyik nagy tiszteletnek örvendő doyenje lett.

‍

1950. augusztus 10-én azonban érkezett a nekrológ a Magyar Nemzet hasábjain:

Schöpflin Aladár, a nagynevű kritikus, aki több jelentékeny szépirodalmi művet is írt, hetvennyolc éves korában, hosszas betegeskedés után elhunyt. Schöpflin Aladár, mint a Vasárnapi Újság már ismert kritikusa csatlakozott annak idején a Nyugat köréhez és vállalta a harcot Ady elismertetéséért. A Nyugat-nemzedék reprezentatív kritikusa volt és munkássága évtizedeken keresztül befolyásolta irodalmi életünket.

De cikkünkben nem gyászhírrel, hanem inkább Schöpflin finom humorát bemutató kis helytörténeti anekdotával búcsúzunk, amely így szól:

Itt állott a Lánchíd-kávéház, írók, újságírók és művészek egykori kedvenc budai tanyája. Grósz Albert, a kávéház tulajdonos a vendégeit a maga személyes vendégeinek tekintette, akiket — így képzelte nyilván — neki «szórakoztatni» is illik. Nagyon unta az öreg kávés elmefuttatásait Schöpflin Aladár,a kritikusok tudós doyenje, aki évek hosszú során elnökölt ott az egyik «borban». Egy alkalommal, le akarván végre szintén rázni nyalkáról az öreget, remek ötletet eszelt ki. Nevezetesen: a nagyon bőbeszédű Grósznak volt egy szavajárása, az: „ab ovo”, amit ő úgy ejtett ki magyarosan, hogy: «á-bóvó» és amit valami szerelmes előszeretettel szólt bele minduntalan a szavaiba, pedig a valódi értelmével, úgy látszik, nem volt tisztában. Hát erre «épített» Schöpflin és amikor Grósz úr egyszer megint oda settenkedett az asztalához, egy darabig hagyta beszélni, amíg végre is «leesett» a nála előbb-utóbb holtbiztosan esedékes á-bóvó. Schöpflin hirtelen felvágta a fejét és recsegő hangján belevágott a szavaiba: — Mi van a tojással?! — kérdezte. — Hogy-hogy tojással?... — hebegte Grósz megzavarodottan. — Nem beszéltem én, kérem, semmiféle, tojásról. De Schöpflin csak erősködött: — Ugyan, kérem, hisz az imént mondta!... — Esküszöm, szerkesztő úr, — és még a kezét is feltartotta esküre — hogy nem beszéltem én tojásról, á-bóvó... És a következő pillanatban sértődötten máris sarkon fordult, de mintha a kacagás szele sodorta volna el végig az asztalok között. Ám, Aladár bácsi «nyert». ... Talán csak ennyi maradt meg az egykori Lánchíd-kávéházból: csak egy bohókás történet emlékek az elhordott kövek helyén. (Magyar Nemzet, 1949. június 9.)

‍

Két fia közül az egyik, Schöpflin Géza (1876–1960) költő, műfordító lett, míg bátyja, Schöpflin Gyula (1910–2004) 1945 és 1949 között a Magyar Rádió műsorigazgatója volt, azonban 1950-ben Angliába emigrált, majd egy londoni főiskola tanára lett. Az ő fia volt Schöpflin György (1939–2021) politológus, politikus, az Európai Parlament egykori magyar képviselője, aki 2021-ben hagyta itt a földi világot.

‍