Volt, mikor 700 beteget is kezeltek a Budai Vár alatt lévő Sziklakórházban

A Várhegy alatti barlangrendszer jelentős részét a II. világháború kitörésekor megerősítették, óvóhellyé alakították. A későbbi Sziklakórház első kiépített területe a „K” jelű légoltalmi riasztóközpont volt, ahonnan a Várnegyed légoltalmi szirénáit működtették 1937 és 45 között.

Először csak légitámadások idején használták, majd később 0-24-ben működött. Kórházként a Nemzetközi Vöröskereszt is az oltalma alá vette, így mindenkit elláttak, még az idegen katonákat is. A fegyvert azonban mindenkinek le kellett tenni a bejáratnál.

A kezdő csapat nagyjából 17 orvos és 37 különböző beosztású ápoló volt, de mindannyian váltásban voltak ügyeletben. Később sok önkéntessel bővült a személyzet. Az egyébként igen korszerű kórházat a János Kórház kezelte, a dolgozók nagy része is onnan jött.

Eredetileg 60 fős létesítménynek tervezték, de a csúcsidőszakban 6-700 főt is elláttak itt. Ez azt jelentette, hogy a folyosókon is sebesültek feküdtek szinte mindenhol.

Azt, hogy egy korábbi atombunkerben járunk, mi sem bizonyít jobban, hogy amint rálépünk a kiállítás helyszín első folyosójára, elköszönünk a mobilnettől és a térerőtől is.

A Sziklakórház a háborús időkben európai színvonalúnak számított, nem csak az eszközök, a műszaki felszereltség tekintetében is. Minden árammal működött: a szellőztetést is így oldották meg, de a konyhában is elektromos berendezéssel melegítették az ételt.

Itt pedig már a kórház egyetlen műtőjét látjuk, ahol máris akad egy szembetűnő érdekesség: két asztal van. Higiéniai okok miatt már 1945-ben sem lehetett egynél több műtétet egy helyiségben végezni, viszont mégis két állásra építették meg, hogy szükség esetén egy második asztal is beférjen. Ezt az ostrom alatt ki is használták. Mindkét asztal speciális darab: egyiket például nőgyógyászati székké lehet alakítani, a másik pedig egy ortopéd húzópad. Utóbbival főleg nem voltak kellemesek a beavatkozások. Érzéstelenítésre morfiumot használtak, ha volt. Ezen kívül kloroform állt rendelkezésre, hogy elaltassák a sebesülteket a műtétek során, hiszen altatógépek még nem voltak.

A következő állomás pedig már a sterilizációs szoba. Az itt látható henger alakú autoklávok forró vízgőzzel működtek. Ezekben tisztították az eszközöket, illetve a kötszereket is.

Nem véletlen egyébként, hogy nem látunk gumikesztyűt az orvosok kezén, hiszen akkor még olyan vastagok voltak, hogy nem sokan használták, a legtöbben inkább csak alaposan kezet mostak.

Ugyanakkor kuriózumnak számított, hogy volt röntgen a kórházban. Előfordult az ostrom alatt, hogy egész Budapestről idehozták a sérülteket. A felszíni kórházak már annyira rossz állapotban voltak, hogy nem volt áram ezek beüzemeléséhez.

Kicsit tovább haladva a kórház egyetlen zuhanyzóját is megnézhetjük, ami a (tervezett) 60 beteg rendelkezésére állt. A gyakorlat nem az volt, hogy idesétáltak volna a kezelés alatt állók, inkább az ágyakban mosdatták meg őket a nővérek, hiszen többnyire nagyon súlyos sérültek feküdtek itt.

A kórtermek és a korabeli berendezések mellett egy helikopter nem nevezhető szokványos elemnek egy kórházban, de a kiállítás eszköztárába mégis tartozik egy. Leszállópálya híján darabokban hozták be, és rakták össze a látogatók kedvéért. A tárlatvezetésen itt a hadszíntéri sebesültellátásról hallhat érdekességeket a nagyérdemű.

A II. világháború végével, ami számunkra egyáltalán nem végződött szerencsésen, a kórházat is bezárták. A kórház felszerelését javarészt elvitték. A létesítményt egy magáncég, a Vírus Oltóanyagtermelő Intézet vette bérbe. Az Intézet a háború után elterjedő kiütéses tífusz elleni oltóanyag gyártását tartotta legfontosabb feladatának, ez Magyarországon és az egész délkelet-európai régióban egyedülálló volt. Az 1950-es évek elején a létesítményt titkosították, az LOSK 0101/1-es rejtjelszámot kapta a „szigorúan titkos” minősítés mellé. Ezt csak 2002-ben oldották fel. A hidegháborús feszültség hatására döntöttek a bővítéséről, így 1952-ben új kórtermet alakítottak ki és megkezdték a létesítmény felszerelését.

Az 1956-os forradalom első napjaiban a kórház ismét megnyitotta kapuit és ellátta a sebesült civileket, katonákat. Az Állami Védőnőképző Iskolából jöttek önkéntesek segíteni, hiszen a János Kórházból nem tudtak elegen. A budapesti harcokban rengetegen sérültek meg, de mivel a kórház megléte titkos volt, kevesen tudtak róla, hogy hol van segítség.

1958-1962 között átépítették és kibővítették a létesítményt, hogy vegyi- vagy atomtámadás esetén is használható legyen. Ekkor épült az egészségügyi áteresz, lég- és vízkezelő rendszer. Kiépült a Dunához egy közvetlen vízvezeték- és szivattyúrendszer, illetve harcigázszűrő- és energiaellátó rendszerek. Utóbbi szíve a két GANZ gyártmányú dieselmozdony motor - melyek közül az egyik még mindig működőképes - és a hozzájuk kapcsolódó generátorok. Így a teljes kórházat üzemeltetni lehetett volna a külső áramellátás zavara esetén.

A haditechnikai fejlődés miatt már az 1960-as évek végére elavult lett a létesítmény. Megszüntetni azonban senki nem szüntette meg, így a János Kórház, mint megbízott kezelő a gondját viselte, a Polgári Védelem pedig raktárnak használta.

Az atombomba veszélyei azonban soha nem tekinthetők “elavultnak”. A tárlatvezetéseken nem véletlenül hallhatunk a Hirosimában és Nagaszakiban okozott pusztításról is, illetve arról, hogy egy atomtámadásnak milyen súlyos hatása van a környezetre. Így könnyebb megérteni, miért is gondolták úgy annak idején, hogy Budapesten is szükség van egy atombunkerre. Mikor azonban megépítették,  még csak 15-20 kilotonnás atomfegyverekkel kalkuláltak. Ma már a stratégiai atomfegyverek hatóereje széles skálán mozog, az amerikai B61 fegyveré például 0,3 kilotonnától egészen 170 kilotonnáig terjed. Összehasonlításként: a Hirosimára 1945. augusztus 6-án ledobott atombomba hatóereje 15 kilotonna volt, de a jelenlegi, „kisebb hatóerejűnek” számító atomfegyverek mégis többszörösen pusztítóbbak lehetnek ennél.

Mementóként áll a föld alatt egy rémisztő folyosó, ami azt üzeni: egy atombomba bevetése esetén ma nagyjából mekkora pusztítással kellene számolni.

Ha például Budapesten lenne ennek a 455 kilotonnás bomba robbanásának a középpontja, gyakorlatilag senki nem maradna életben a városban. A jobb alsó sarokban a sugárzás kiterjedése látható, egészen a Balatonig.

Ha egy atomtámadás esetén valóban lett volna olyan, akinek van lehetősége a Sziklakórházba menekülni, ezen a helyen zajlott volna a sugármentesítés. A tervek szerint először a János Kórházból jött volna át a személyzet, a támadás után pedig 72 órát töltöttek volna teljes bezártságban. Azt feltételezték, hogy utána biztonságosan el lehetett volna hagyni a létesítményt. Ezt követően beengedték volna az ellátásra szoruló túlélőket. Megmérték volna a sugárzást, a ruhákat megsemmisítették volna, aztán egy külön szobában leborotválták volna a teljes testszőrzetet, a hajat, hiszen ezekről a sugárszennyezést lemosni nem lehet. Végül egy nagyon erős mentesítő-zuhany következett volna, hogy legalább a bőrön ne maradjon vissza semmi a halálos anyagból.

A múzeum 2008-ban nyitotta meg kapuit és mára több mint 1 millió látogató nézte meg a kiállítást. Az üzemeltető “A Szikla” Közhasznú Alapítvány küldetésének tekinti, hogy bemutassa a háború valódi arcát és rávilágítson a béke értékére. Mint mondják, az igazi hősök azok, akik életeket mentenek, és nem azok, akik életeket vesznek el. Az egy órás tárlatot végigjárva meg is értjük, hogy miért.

‍

A nemzeti ünnep alkalmából március 15-én ingyenes tárlatvezetéseket indít a Sziklakórház magyar nyelven. A nagy érdeklődésre és a múzeum kapacitására való tekintettel a részvétel előzetes és visszaigazolt regisztrációhoz kötött. A regisztráció 2023. március 9-én (csütörtök) 10:00-kor nyílik meg a Sziklakórház weboldalán.

‍