Rinocérosz, konyak és Kodály karakánsága – Himnusz-történetek a Várkert Bazárban

Juhász Anna irodalmár Becze Szilviával, a Bartók Rádió kiemelt szerkesztő-műsorvezetőjével, Nagy Tímea, kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívóval és Szervét Tibor, Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgetett, a Himnuszhoz különböző módokon kapcsolódó zene pedig a Budapesti Filharmóniai Társaság zenészei által töltötte be a teret.

A dobogó legtetején

„Mint sportolónak, adja magát a Himnusszal kapcsolatos élmény: verseny; aranyérem; a dobogó legtetején hallgatni a Himnuszt, és azt mondani, hogy beteljesült az az álom, amiért küzdöttem” – válaszolt Nagy Tímea arra a kérdésre, hogy mi ugrik be elsőként, ha a Himnuszról van szó. Beszélt arról is, hogy a Himnusz annak átélését adta neki, hogy amikor a dobogó legfelső fokán áll, szemben a magyar zászlóval, akkor ott van vele minden magyar.

A színészpalánta és a dörgő hangú rinocérosz

Szervét Tibor faramucinak nevezte azt az élményét, amit a Himnusszal összefüggésben megosztott a Várkert Bazár rendezvénytermét zsúfolásig megtöltő közönséggel. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán az első félévben a beszédtanár, Gáti József feladta, hogy a meg kell tanulni a Himnuszt. „De csak a szövegét, nem kell olyan nagyon komolyan venni” – hangzott az utasítás, amelynek megfelelően a következő órán elsőként felelő Szervét Tibor különösebb beleélés nélkül elkezdte felmondani a verset, azonban csak a második versszakig jutott. Mint a színész visszaemlékezett rá: „Egy rinocérosz erejével és gyűlöletével mondta Gáti József: »Hogy képzeli, hogy ezt a gyönyörű verset csak így elmondja, mindenféle belső tartalom és átélés nélkül«. Ő mondta, hogy nem kell rendesen interpretálni. Becsapott. Elárult. Én voltam ennek a pillanatnak a keresztre feszített Szent Sebestyénje, mert az osztálytársaim már mind jól mondták el.”

Becze Szilvia a Himnusznak egy zenei változatával kapcsolatos emlékét hozta a közönség elé, amikor gyermekkorában édesapja fúvós zenekarával együtt Olaszországban járt. A vendéglátók szeretetteljes fogadtatásának a magyar Himnusz eljátszása is része volt, azonban ők pattogósan, lendületesen, gyorsan adták elő, amilyennek ők a magyarokat elképzelik.

Gott erhalte? Köszönjük, nem!

Történeti visszatekintést adva Juhász Anna felidézte, hogy a nemzeti himnuszok jellemzően 19. században születtek meg szerte Európában, „így egy fontos kornak a kapujában állunk, amikor Kölcsey Ferenc 1823-ban megírja ezt a versét.”

Becze Szilvia megjegyezte, hogy Kölcsey nem érhette meg, hogy a verse mivé vált, hiszen hat évvel a Himnusz-pályázat kiírása előtt, 1838-ban halt meg. A kor hangulatába betekintést nyújtva beszélt arról, hogy a Gott erhaltét, mint császári himnuszt egy magyarnak illett gyűlölnie, ugyanakkor ennek a műnek zeneszerzője semmit nem tudott arról, hogy a magyarok ennyire utálni fogják, hiszen a Gott erhalte dallamát eredetileg az egyik vonósnégyese tételeként írta meg Joseph Haydn, aki Esterházy „Fényes” Miklós megbízásából volt a kismartoni zenekar karmestere. Hozzátette, hogy a Gott erhalte komoly ellenérzést keltett a reformkor magyarjaiban, ami magával hozta azt a vágyat is, hogy legyen egy magyar himnusz is. Addig ezt a szerepet töltötte be három egyházi népének, a Boldogasszony Anyánk, az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga és a Tebenned bíztunk eleitől fogva, illetve a Rákóczi-nóta is.

Összefonódó kezdetek: a Himnusz és a Szózat

A nemzeti újjászületés hajnalán egy fohászban, nemzeti imádságban Istent szólítja meg a vidéki birtokára elvonult Kölcsey, miközben a Szózat Pesten élő szerzője, Vörösmarty Mihály az emberek, a nép felé fordul buzdító versével – vezette fel a Himnusz és a Szózat történetének érdekes körülményeit az esemény háziasszonya, amelyhez kapcsolódva Becze Szilvia arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szózat Kölcsey versénél 13 évvel később született, és esélyes volt rá, hogy nemzeti Himnusz legyen. Érdekesség, hogy Kölcsey verse csak hat évvel a megírása után került publikálásra a Bajza József által szerkesztett, Auróra című almanachban. Abban az időben a Himnuszt kevesen ismerték, ellentétben a Szózattal, amelyik nagy népszerűségre tesz szert, jórészt éppen azért, mert nem ima, hanem az embert szólítja meg, az embert lelkesíti.

Két év, két pályázat

„A Pesti Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre által 1843-ban kiírt Szózat-pályázatot Egressy Béni nyerte meg. Felmerül a kérdés, hogy az akkor már jól ismert Erkel miért nem vett részt a pályázaton. Erre az a válasz, hogy nem vehetett részt, lévén, zsűritag volt. Érdekesség, hogy mivel Egressy amatőr zenész volt, és nem értett hozzá, a zenekari kíséretet Erkel hangszerelte” – mondta el Becze Szilvia, hozzátéve azt is, hogy Bartay olvashatta Kölcsey Himnuszát, így az ő fejében ott lehetett, hogy létezik egy vers, ami esélyes lehet arra, hogy nemzeti Himnusz legyen, főleg a fohász jellege miatt. Bartay egy évvel később írta ki az újabb pályázatot, amelyre 1-es sorszámmal érkezett meg Erkel műve, aki első helyezett lett, mégpedig Egressy Bénit megelőzve. Becze Szilvia felolvasta a Honderü eredményt közlő beszámolóját, amely szerint „egy több műkedvelő urakból alakult választmány június 15-én hozott egyhangú határozatot: A beküldött 13 műek közöl – melyek között számos dicséretreméltó szerzemény van – legtökéletesbnek, minden megkívántatóságot magában leginkább egyesítőnek lenni találtatott (pedig közértelemmel) az I. számmal, és ’Itt az írás olvassátok’ [sic] jeligével ellátott pályamű, melly a mondott díjat nyerendi.”

Mint kiderült, a zsűri kezébe nem juthatott kéziratos kotta, elkerülendő azt a lehetőséget, hogy az írása alapján felismerjék a szerzőt, ezért a kottákat másolóknak adták, akik közül az egyik félrefordíthatta a jeligét, így lett Kölcsey Vanitatum Vanitas című versének kezdő soraiból – „Itt az írás forgassátok” – az a félreírt változat, hogy „Itt az írás olvassátok”.

Az el nem csattant csók és a Himnusz  

A Várkert Irodalom Aposztróf sorozatának évadnyitó alkalma végéhez közeledve Juhász Anna arra kérte Nagy Tímeát, hogy kicsit részletesebben avassa be a közönséget abba a történetbe, hogy milyen út vezetett sportpályafutása kezdetétől odáig, hogy a tiszteletére két olimpián is eljátszották a Himnuszt. Kiderült, Nagy Tímea nem akart olimpiai bajnok lenni, csupán szerelmes volt egy fiúba:

„Nem azért kezdtem sportolni, hogy a Himnuszt halljam, hanem hogy egy bizonyos csók elcsattanjon. A csók nem csattant el, viszont párszor eljátszották nekem a Himnuszt. Sok munka, pofon és sírás kísérte a pályafutásomat, már csak azért is, mert az első év után kirúgtak a vívóteremből, mondván, hogy rettentően tehetségtelen vagyok”

– mondta Nagy Tímea, majd hozzátette, hogy az elbocsátó döntést végül az változtatta meg, hogy édesapja levitt a terembe egy üveg Napoleon konyakot, így a későbbi bajnok maradhatott az egyesületben.

Dohnányi és Trianon

A Himnusz zenéjével összefüggésben lényeges, egyúttal megosztó kérdés, hogy hogyan viszonyulunk a ma is használt, Dohnányi Ernő féle változathoz, amely lassabb tempójú, mint az eredeti, Erkel által írt. Becze Szilvia ezzel összefüggésben emlékeztetett rá, hogy Dohnányi Pozsonyban született, ott élt, így a trianoni döntés után átélte, ahogyan szülővárosát egyik napról a másikra elszakították Magyarországtól, így szakmai vélemények alapján is elképzelhető, hogy ez a szomorúsága hordozza melankólikus jegyeit a Himnuszon.

Rákosiék sikertelen próbálkozása

A Bartók Rádió szerkesztő-műsorvezetője ugyancsak a 20. század egyik jelentős, Himnusszal kapcsolatos momentumaként idézte fel azt az esetet, amikor 1952-ben a hetvenedik születésnapját ünneplő Kodály Zoltánhoz odalépett Révai József, Rákosi népművelési minisztere, és azt mondta: – Van még a tanúr úrnak egy adóssága velünk szemben.

– Nekem? Magukkal? Mi? – kérdezett vissza Kodály.

– Ígért nekünk tanár úr egy új Himnuszt.

– Minek? Jó a régi.

Az esemény zárásaként a beszélgetés résztvevői és a Budapesti Filharmóniai Társaság zenészei a közönséggel együtt elénekelték a Himnuszt.

(Nyitókép: Várkert Bazár Facebook-oldala)

‍