Minden eddiginél nagyobb szabású Gulácsy-kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában

A szikár valóságból a saját maga által megteremtett fantáziavilágba, Na’Conxypanba menekülő géniusz megroppant elméje, s lelkével megtört teste feltehetően semmit sem jelentett az idegszanatóriumok, elmegyógyintézetek egykori ápolóinak, s orvosainak. Egy meghasadt embernek láthatták. Átlagember kortársai még így sem ismerték, ennyit sem tudtak róla. Pedig ott azokban a nyomasztó kórtermekben, a világtól elzárt börtönkertekben egy fantasztikus álomország uralkodója, Na’Conxypan hercege élte hétköznapinak semmiképpen sem mondható mindennapjait. A mesebeli és groteszk Na’Conxypannak furcsa nevű lakóinak saját nyelve volt, amelyhez a művész, pontosabban a herceg még külön szótárt is szerkesztett. Lassan és fokozatosan született, tégláról-téglára épült ez a világ, ahogyan a birodalmak szoktak. Gulácsy még nem ismerte a saját maga által megteremtet utópiát, amikor 1909-ben Bölöni György (1882-1859) „Új magyar képek” címmel a korszak legmodernebb magyar festőitől válogatott össze egy Nagyváradon, Kolozsváron és Aradon is bemutatott vándorkiállítást. A nagyváradi vernisszázst kísérő programokat Juhász Gyula (1883-1937), a festő legjobb, s talán egyetlen barátja nyitotta meg. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Gulácsy felolvasta Aurélia című fantáziaírását, amely kiállított képeihez hasonlóan hatalmas sikert aratott. Végül Ady Endre (1877-1919) adta elő többek között a Szeretném, ha szeretnének című új versét, amely annyira megérintette az érzékeny Gulácsyt, hogy zokogva borult a költőóriás nyakába.

Soha meghatottságnak ilyen jelenetét nem láttam. Gulácsy Lajos hosszú szerzetesalakja, mint a kivert testvér árnya, sírva borult nyakába és alázatosan megcsókolta. Ez volt Ady megdicsőülésének második váradi ünnepe.

- írta Dutka Ákos (1882-1972) A Holnap városa című könyvében.

A festőzseni érzékenységét ugyan tapinthatóvá teszi a fenti jelenet, de betegsége még a messzi ködös távolban van. Aztán érkezik a háború, az elmét megbontó értelmetlen öldöklés, amely Gulácsy lakmuszként elfeketülő lelkébe vág. A megbomló elme a vad mából máshova vágyik, örök békébe, egy új, számára érthetőbb és élhetőbb álomvilágba. Juhász Gyula még próbálja visszahívni „Giotto jó utódját” lelki exodusából, aki azonban már nem érti, nem értheti a ráció által megszerkesztett mondatokat. Az érzelem szecessziója az övé. Ő már csak érezni akar és tud, még inkább álmodni, s elmenekülni a valóságtól. Leszállt a lelkébe, a saját maga által teremtett álomvilágba, semhogy a korábban reá mosolygó arcok rosszalló, gyilkos tekintetével találkozzon és ellenségként köpjenek felé szeretett Velencéjében a borzalmas valóságban. Meg kellett álmodnia egy a szó legnemesebb értelmében igazabb és szebb világot, s úgy alkotta meg hercegségét, ahogyan az üldözött, a falu bolondjának tartott és csúfolt évszázados ikerlélek-paradoxona, ifjabb Bólyai teremtett egy igazabb világot a hamis és uralkodó euklideszi párhuzamosság diktátuma helyett. Gulácsy világa már nem engedte át Juhász Gyula szavait, becsukott szemén csak a fény és a színjáték szűrődött át, fülében pedig furcsa, túlvilági zene dúdolta a középkori rigmusokat, pedig ezek a sorok, Juhász Gyula barátsághimnuszának szeretetrímei talán a legszebbek a világon, amelyeket valaha egy költőzseni egy festőgéniusznak írhatott:

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó

S rájuk ragyog a csillagszerelem,

Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,

E nagy, bíbor virághoz, mely beteg

És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -

Gyász és nyomor borával telve meg!

Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús

Juhászkolomp a végtelen teren

És fölver-e egy percre álmaidbul,

Melyekben nincs már többé értelem?

‍

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,

A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

Törvényesen, míg az idő lejár.

Csak enni, nőszni és álmodni néha,

De óvakodva, mert itt élni kell,

Potom a szépség és művésze léha,

Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

‍

Lajos, emlékszel, amikor először

Kerített össze minket alkalom,

A boldogságos, békés délelőttön

Gauguinnek száz lázálma a falon?

A sárga fényben a kövér banánok

S a sárga tájon barna emberek,

Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

Mosolya sír és bánata mosoly,

Önarcképem! - mondottad és a zajban

Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

‍

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal

A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal

S tegnapnak láttad már a holnapot.

A Köröst néztük és láttuk Velencét,

A kávéházban Goethe ült velünk,

Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,

Hisz még nem hullottál az éjbe le,

Még ég fölötted estenden a villany,

Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?

Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár

S a legszebb vágy legrútabban lakol.

Te ott maradtál: téren és időn túl

Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

Nem hallasz már ugatni szűkölő bút

S nem látod a halált, amint arat.

A mosolyt, melyet festett Lionardo,

Nem látod a nőn, - csöndesen halad

Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden

És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

Legyen irgalmas. Ó csodálatos

Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

Alázatos, hű, tőled nem kiván

Már e plánéta semmit és a holdba

Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

‍

De a mocskos, éhező és nyomasztó múlt valóságából vissza kell térnünk a Budavári Palota impozáns díszes termeibe, utólag megbecsült művészeink vásznai közé, a jelen valóságába!

A tárlaton – a sok jól ismert remekművön kívül – Gulácsy több újabban azonosított alkotása látható, valamint olyan művek is, amelyek korábban még soha nem szerepeltek kiállításon. A festmények, rajzok, illusztrációk mellett Gulácsy-kéziratok, a művészről készült fotók, illetve kortársainak néhány jellemző alkotása teszik teljessé a tárlatot. A kiállítás minden korábbinál teljesebb képet ad a magyar századforduló és a korai modernizmus egyik legeredetibb művészének életművéről.

- ígérik az MNG honlapján található beharangozóban a szervezők.

‍

Az mindenesetre nagyon kecsegtető, hogy olyan új összefüggések megvilágításával tárják fel Gulácsy művészetének változatos mélységeit, amelyekkel eddig még soha. És az sem elhanyagolható, hogy a művész több, még sosem kiállított műve is szerepel a repertoárban.

Az egykor szintén itt, a Várkerületben élő és alkotó Gyurkovics Tibor (1931–2008) Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író - nem mellesleg Budavár díszpolgára - így írt  a tragikus sorsú festőgéniuszról Gulácsy című parafrázisában:

‍

Lajos-e még Lajos - én nem tudom

tizenhárom éve a kertbe sétál

irtózatos dudor a homloka

öve laza a füle szétáll

Sóhajai hídján még megpihen

köhög és prüszköl mert huzat van

de hiába keresgél a huzatban

színt színt színt színt színt nem lát semmiben

Hol lehetnek a hőkölt arcú nők

önmaguk felé hajló kézfejükkel?

Lajos mosolyog - személytelenül

kis pengével végzett mindegyikükkel

A férfitestbe forrt extázisával

hol lehet az a csontvázszerű nő

a zöld táj középkori bánatában

fogvacogva állva szeretkező?

Az ópiumszívó halfarkú nője

amely farok valóban lábazat

miközben fölső piros temetőbe

a lelkek léggömbjei szállanak?

Fölnéz Lajos: ott van a temető

Hogy havazik! Pedig még kora nyár van

A kávéházban egy kávé előtt

ül a festő a hó-Nakonxipánban

Lajos-e még Lajos - nevetgél

lehuppan aztán s tizenhárom évig

guggol a földön szájában virág

s lajoskodik isten ítéletéig.

‍

Valahol pedig mélyen gyermeki lelkünknek mégiscsak vigasz és az egész világunkkal szemben elégtétel, hogy itt, a ráció által szerkesztett mondatok diktátumában, a nagy párhuzamosságok megkérdőjelezhetetlen képletei között mégiscsak Gulácsy fejedelmi látomásainak világa vált felbecsülhetetlen értékűvé és mégiscsak mi hódolunk Na’Conxypan hercegének.

‍

Nakonxipán egy városnak a neve, amely túl fekszik minden geográfián, túl a földgömbön. Testetlen asztrál lények lakják, felfoszlott formájúak, sápadt szinük csak éppen dereng, cselekvésük erély nélkül való imbolygás. Némelyik szinné vált illatnak hat, némelyik világossággá lett suhanó árnyéknak. Ott nincs erő, nincs akarat, nincs semmiféle mérhetőség. Mint felesleges lám, ki van vetve belőle a gondolkodásnak ama sinje, amit mi e földgömbön logikának nevezünk s lám, mégis megvan minden: házak és terek, virágok és emberek, föld és felhő. Csak más, mint ahogy megszoktuk.

- írta Lyka Károly (1869-1965) művészettörténész az Új idők című lap 1922 szeptember 17-én megjelent lapszámában, Gulácsy Lajos Ernst Múzeumban megrendezett kiállítása kapcsán.

Szóval, igazán érdemes megnézni milyen is volt Gulácsy álomvilága, a híres Na’Conxypan!

A jegyek elővételben már kaphatók, itt: https://ligetplusz.hu/jegyek/gulacsy2023

‍